Kinek is ''kél káromkodni kedve”? Az embernek? Vagy a költőnek? Lapozzuk csak fel a mindent tudó világhálót! Megvan: ''A gyereknek kél káromkodni kedve -- / nem hallod, mama? Szólj rám!” (József Attila: Kései sirató). De ha már tallózunk, lássuk, mi mindent találhatunk erre a témára. Mert azt mindannyian tudjuk, hogy a magyar nyelv híres a válogatott káromkodásairól.
Van itt például Káromkodás generátor. A használati utasítása rendkívül egyszerű: a megadott szavak közül ki kell választani a nekünk tetszőket, de ha ezzel sem kívánunk bajlódni, akkor megnyomjuk a Véletlen káromkodás gombot. Hasonló elv alapján működik a Cifrakáromkodás generátor is. Bevallom, az utóbbinál többször is rákattintottam a Még egyet gombra, de aztán csalódottan abbahagytam. Addig, hogy ''a vakvarjú cimbalmozna a beleivel a fatetőn”, még tetszett is, de a hamarosan sorjázó erős kifejezéseket már nem igazán tudtam díjazni. Gyorsan rájöttem, számomra a cifrázás valami egészen mást jelent. Humoros, megmosolyogtató tartalmat igen, durvaságot nem. Hasonló kiábrándultságot okozott a Művészi káromkodások elnevezésű oldal is. Sőt, olyat is találtam, amelyen valaki ötleteket gyűjtött az illedelmes káromkodáshoz. És ha már itt tartottam, akkor elolvastam egy-két terjedelmesebb összefoglalót, tanulmányszerű írást is. Ezekből kiderítettem, a magyar káromkodásokról a 13-14. századtól kezdve találhatunk adatokat. Nagy részük különböző periratokban, panaszos beadványokban, jegyzőkönyvekben maradt az utókorra, néhány száz évvel ezelőtt ugyanis súlyos következményekkel jártak az ilyesfajta gyalázkodások. A büntetések között szerepelt a vesszőzés, a botozás, a nyelv kivágása, de akár a halálos ítélet is. Persze, a gazdagokra már akkor sem ugyanúgy vonatkoztak a törvények, hiszen a bűnüket pénzzel is kiválthatták. Megtudtam azt is, honnan ered a mára már klasszikusnak számító ''A nyavalya törné ki!”, ''A teringettét!”, ''A teremburáját!”, vagy ''A kutyafáját!”, de fény derült a leghosszabb magyar káromkodásra is, amely a 17. századból való és több mint 600 szót tartalmaz. 1663-ban egy bizonyos Horváth Mihály szitkozódó levelet küldött Szabó Gyurkának. Én most eltekintek az idézésétől, de akit érdekel, az keresse meg és olvassa el, már csak azért is, mert a nyelvezete gazdag és sziporkázóan választékos. Azt sem szabad elhallgatni, hogy azt az indulatot, amely a levélírót fogalmazásra késztette, politikai hűtlenség váltotta ki.
Kutatók állítják, a káromkodásnak feszültségcsökkentő és fájdalomcsillapító hatása van, sőt, a brit felmérések a munkahelyi káromkodás csapatépítő hatását is kimutatták. Mivel a trágárság életünk számos területére beszivárgott, az autó- és dohányzásmentes napok mintájára a világban már többször hirdettek káromkodásmentes napot. A kezdeményezők talán azt remélik, az emberek rádöbbennek, a szép beszéd önmagában felszabadít, és semmilyen helyzetben sincs szükség a káromkodásra.
Azt hiszem, most már végső ideje elárulnom, miért foglalkoztam az írásomban éppen ezzel a témával. Egyrészt azért, mert abban a kézműves táborban, ahol jómagam is oktattam, létezett ''káromkodós doboz”, amelybe minden csúnya szó után tíz dinárt kellett bedobni. Ennek hatására jómagunk is igyekeztünk olyan szankciómentes kacskaringókat kitalálni, amelyekkel kifejezhettük a pillanatnyi lelkiállapotunkat. Az egyik gyöngyszem a következő volt: ''A macska rúgja meg a kemény fában élő szút!” Másrészt, mert az elmúlt napokban nekem is gyakran kélt káromkodni kedvem. Például, amikor megtudtam, éppen abban a faluban lopták el a Tanyaszínház egyik kerékpárját, amelyben a már említett kézművestáborunk volt. Vagy előző este, amikor némelyek hangos beszélgetéssel, röhögcséléssel, telefonálással zavarták az előadást. És akkor is, amikor ismételten rá kellett jönnöm: egyesek az évtizedes vélt vagy valós sérelmeiket továbbra is gáncsoskodásra, lejáratásra használják fel. Mert a világháló ezután is mindent kibír. Rosszabbat is, mint a káromkodás.