Nyári képeslapok Székelykevéről
István Márta
2014.08.13.
LXIX. évf. 33. szám
Nyári képeslapok Székelykevéről

Hosszú az út északról Dél-Bánátig, Pancsováig, majd Keveváráig (Kovinig), ám ha autóval utazunk, gyönyörködhetünk a tájban, el-eltűnődhetünk, s így gyorsan elmúlik az idő. Csupán az útjelző táblák okoznak gondot, de az is megoldódik, ha az állam nyelvén kérünk eligazítást az út menti üzletekben vagy kávézókban dolgozóktól. Különben fennáll a veszély, hogy nem az alig hat kilométerre levő település felé kanyarodik el az ember, hanem a Dunán át Szendrő váránál köt ki, s vissza kell mennie Kevevára peremére.

Székelykevét a magyar nyelvterület legdélebbi bástyájának tartják, az egykori Osztrák—Magyar Monarchia végvára volt a Dunán. Nevét a falu többségét alkotó, székely származású lakóiról, valamint a középkori Keve vármegyéről és várerődről kapta. Ennek a székely-magyar szigetnek napjainkban külföldi turisták járnak a csodájára, kutatók keresik fel, és nagy számban vannak azok is, akik már csak vendégként látogatnak el szülőfalujukba. Az elmúlt évtizedekben ugyanis sokan elköltöztek innen, a jobb megélhetés reményében áttelepültek az anyaországba vagy Bácskába. Nem tudni azok számát, akiket az élet vihara elsodort innen. Az utolsó népszámlálás szerint több mint 2500-an laknak a településen, mégis üres utcák fogadnak. A lakosság 86 százaléka magyarnak vallja magát.

A templomtól a temető irányába vettem az irányt. Az utcában szebbnél szebb, virágokkal díszített kertes házak sorakoznak. A vendégfogadó házigazdák otthona a valóságban még szebb, mint a hirdetésekben. A temetőbe székely kapun léptem be, de a kis utcából is van bejárat, a léckerítéssel szegélyezett, kovácsolt vasból készült kiskapun, a Bréti Gergely emlékére, harmincnégy unokája által emeltetett mauzóleum mellett is. A temetőn át fasoros, árnyas műút vezet, melyet kukoricás szegélyez. A legrégibb megmaradt sírok adatai azt mutatják, hogy immár százhatvan éve fér meg békésen egymás mellett a székely-magyar, a német, a bolgár és valamennyi szerb elhunyt. A kő- és a márványsíremlékek közül kiemelkedő kopjafáról nem maradt el a kereszt sem. Hazatért ft. Erős Lajos, a hosszú éveken át kisorosziban tevékenykedő plébános is. Amíg ismét a faluháza felé tartok, arra gondolok, hogy furcsa módon a jelent a múlt tárja elénk.

Gyurgyevó (Gyurgyova) település a Duna közelében jött létre a középkorban. Ferenc József császár 1867. május 5-én kelt döntése alapján a német bánsági ezred területén található réteket a határőrközségnek adományozták, azzal a feltétellel, hogy cserébe gátakat épít a folyón. A mai falu már 1869-ben létezett 369 lakossal. Első lakói magyar palócok voltak, akik Újfaluról, Ürményházáról, Sándorfalváról, Szeged környékről, Óbesenyőről és Szőlősudvarnokról jöttek. 1883-ban bukovinai székelyek érkeztek ide, 645 család (mintegy kétezer telepes). A rendelkezésre álló dokumentumok különféle információkat tartalmaznak, ám az tény, hogy a település lakossága az említett nemzetekből állt, valamint néhány szerb családból. Ezt igazolja az 1875-ből származó, telepesekről készült összeírás is. Az épülőben lévő gátakat a Duna már 1870 első napjaiban átszakította, és a későbbiekben is sok gond akadt — gyakran pusztítottak árvizek. Elkeseredésében sok család elhagyta a települést, a maradók pedig kitartóan folytatták a réti területek kiszárításával járó kínkeserves munkálatokat. Gyurgyevó áthelyezésének előkészületei 1884-ben kezdődtek meg, és 1887-ben értek véget. A kormány megbízottjai megvásárolták azt a területet, ahol ma Székelykeve fekszik, az állam pedig gondoskodott az építőanyagról — többéves részletfizetés fejében.

Az első tanító a faluban Mischel János volt. 1895-ben könyvtárat alapítottak, 1899-ben önkéntes tűzoltóbrigádot Kirchgäusner Johann elnökkel az élen. A tűzoltóház és a kapuja még mindig megvan. 1932-ben megalapították a Kék Duna labdarúgócsapatot.

Július 2-a Sarlós Boldogasszony napja, mely Székelykevén fogadott ünnep, az 1892-ben épült templomot ugyanis Szent István király tiszteletére szentelték fel. Ilyenkor a papok és a hívek imába mélyedve vonulnak a falu határában felállított, erre az alkalomra virággal díszített feszületig. 1930-ban a Rózsafüzér Társulat a határban állíttatott feszületet Isten dicsőségére, sok évvel korábban ugyanis ezt a területet gyakran súlyos jégverés, elemi csapás, dunai gátszakadás érte. A zarándoklat mintegy százötven évre vezethető vissza. A feszületnél minden atya a négy égtáj irányába fordulva olvas az evangéliumból, majd közösen imádkozik a néppel. Ezt követi a vetés megáldása, mivel egykoron ez volt a kezdőnapja az aratásnak és a gyógynövények szedésének.

Miközben a székely szimbólumokban gazdag faluközpontban fotóztam, az arra járók köszönése visszazökkentett a valóságba. Magyarul szóltak hozzám. Ft. Botka József itt eltöltött éveire gondoltam. A helyi emberek ihlették meg, és elkezdett írni, majd később Nagykikindán is itteni példákkal tette színesebbé szentbeszédeit. A hagyomány ezen a helyen mélyen gyökerezik, és kitartó, akárcsak a nép a mai Délvidék végvárain.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Bánáti Újság rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..