— Régóta olvasom a rovatban megjelent életutakat — kezdi a beszélgetést —, és azt hittem, egyszerű dolgom lesz, ha nekilátok a saját családfánk elkészítésének, de ez korántsem olyan könnyű, mint ahogy elképzeltem. Talán el is állok ettől a feladattól, de arról nem mondok le, hogy nővéremnek — a halála után — köszönetet mondjak az önzetlen szeretetéért, azért, hogy mindig mellettem volt. Az ő élete mindössze egy fejezete lesz a történetünknek, melyet nem is tudom, hol kellene elkezdenem. Talán az elején.
Német családból származom, illetve olyanból, amely majdnem annyira volt magyar, mint német. A II. világháború után az addig itt élő német családokat ellenségként lágerbe, majd Németországba toloncolták. Anyám első férje meghalt a háborúban, ő pedig az akkor ötéves nővéremmel maradt. Két év múlva meghalt a férje húga is, aki szintén egy kislányt hagyott hátra. Amikor az új hatalom emberei átvették a kisváros irányítását, anyámnak megmondták: vagy férjhez megy egy idevalósihoz, vagy a gyerekével együtt kitoloncolják. Kétségbeesésében az anyósához fordult tanácsért, aki alig temette el a lányát. A családnak már jó néhány férfiáldozata volt addig, így a nagymama felkérte a megözvegyült vejét, hogy házasodjon össze anyával. Így születtem meg közös gyermekként.
Az apámmal kapcsolatos első emlékeim rendkívül kedvesek számomra. Szabó volt, és szépen dalolt. Most is látom, ahogy a gép fölé görnyedve dúdol, és ha a cérna beakad, káromkodik egyet. Nagyon szerettem a szüleimet. És mi, a három lány igazi testvérként ragaszkodtunk egymáshoz. Velünk élt az anyai nagymama is, és sohasem volt hangos szó a családon belül. Az idősebb nővérem iskolába járt, és noha nagyon sovány volt, senki sem vette észre, hogy pajzsmirigybetegségben szenved, csak már akkor, amikor szabályos golyva nőtt az álla alatt. Akkoriban sem gyógyszer, sem megfelelő orvosi szaktudás nem állt rendelkezésre egy ilyen műtét lebonyolításához, így a szüleim levélben fordultak a németországi rokonokhoz segítségért. Három hétbe tellett, mire megjött a válasz: elintézték, hogy odakinn megműtsék a nővéremet. Anyám azonban nem kapott útlevelet, így Vinkovcéig kísérte a nővéremet, ott vonatra tette, Németországban pedig várták a rokonok. A műtét sikerült, a testvérem felépülve, egészségesen, egy kicsit meghízva jött haza.
Hamar férjhez ment egy félig német család fiához, és sok viszontagság után — amikor kártérítést kapott a háborúban elszenvedettekért — 1956-ban Németországba mentek. A fiuk már ott született. Telket vettek, és az anyósáékkal együtt házépítésbe kezdtek, viszont 1959-ben a férje öngyilkos lett. Ezek után az anyósáék azt követelték, hogy mondjon le a javukra a kártérítési összeg férjére eső részéről, hiszen a családi sírbolt, ahova a férjét temették, pénzbe került. És a nővéremet kirakták a hároméves fiával az utcára. A rokonoktól kért segítséget, akik a műtétjét annak idején elintézték. Abban a kórházban kapott munkát, ahol megoperálták.
Nehéz volt neki huszonhárom évesen egyedül, így hozzáment egy tízgyermekes német család egyik fiához. A férfinak nem lehetett saját gyereke, így a nevére vette a nővérem fiát, aki a haláláig apjaként tisztelte őt. Közben a fiú tüdőbeteg lett, és a javasolt levegőváltozáshoz a nővérem az elhunyt férje szülei segítségét kérte. Lenyelve az általuk okozott rengeteg megaláztatást, arra kérte őket, vegyék magukhoz néhány hétre a fiút, így segítve a gyógyulását. A kérés hatására visszaállt a normális emberi viszony közöttük, sőt, a nagyszülők még az unokájuk nevelőapját is befogadták. A férje halála után a nővérem egyedül látta el önmagát és a fia családját is. Közte és a gyermeke között olyan csodálatos, meleg kapcsolat volt, amelyet nem is lehet leírni. Annyira tiszteletreméltó volt, hogy még a menye sem mert megjegyzést tenni az anyósára. Nála minden rokon, ismerős, testvér előtt nyitva állt az ajtó, csak úgy sugárzott róla a jóindulat, az emberség. Sokszor álmodom vele, és ha felébredek, az az érzésem, hogy nem mondtam neki elégszer, amíg élt, milyen fontos számomra. Talán valahol fent meghallja, ha most kimondom: nővéremnek szeretettel megköszönöm, hogy volt...
A nyitókép illusztráció: Pixabay.com
