Remélhetőleg senki sem fogja rossz néven venni, ha ilyenkor, szaturnáliák táján erőt vesz rajtam a bukolikus hangulat, és az eklogák hangján szólalok meg. Radnótitól a Lapszéli jegyzet Lukácshoz ilyenkor kötelező olvasmányom. Fáradozásomért jutalmul Radnótitól, az Eclogák és a Razglednicák költőjétől a Nem tudhatom… sorait olvashattam az Úton — itthon hasábjain. Mindkét kiadvány minden képe és leírt betűje megszólít, és az otthon pótolhatatlan élményét árasztja.
Ez vonatkozik a tájakra, házakra, templomokra és mindenekelőtt az emberekre, akikkel a két értékes kiadványt lapozva találkozunk. Egy pillanatra fölcsillan a szemem: talán még van rá remény, hogy a Krúdy által megénekelt barátságot értékeljük legtöbbre.
A három bajsai templomot hatodik osztályos általános iskolás korom óta ismerem. Micsoda ünnep volt számomra, hogy Szabadkáról a búcsúra (aug. 15.) elzarándokolhattam Bajsára. Topolyáig a „belgrádi gyorssal”, amelyet sokan hamarosan csak elbeszélésből fognak ismerni (ha így megy tovább), majd Topolyától Bajsáig gyalog.
Bácskossuthfalvának időálló krónikája, a csókai katolikus templom régi könyvei, amelyekbe szinte kedvem támadna belelapozni, a tarkabarka templomdíszítések színpompája és (számomra) mindenekelőtt a Török-könyvtár, amely biztatólag hat rám: lám, nem felejtettük el teljesen a könyvet, tudunk még olvasni: még anyanyelvünkön is.
Az Úton — itthon első szembeötlő képe Karátsonyi Etelka művészien kifaragott alabástromlappal elzárt sírhelye a beodrai, katedrálisnak is beillő templom sírboltjában. Mint vert csipke enyhíti a „zordon enyészet” komorságát.
Legnagyobbat mégis akkor dobbant a szívem, amikor a szabadkai Raichle-park stílépületeit megpillantottam! Budapesti tevékenységem idején egy Lechner Ödön-évforduló alkalmából tőlem érdeklődtek a Leovits-család palotája és mauzóleuma felől, amelynek romjai a városliget (mármint a szabadkai) nyugati oldalán gyerekkoromban még megvoltak. (Iványihoz utasítottam az érdeklődőt, de csodák csodájára, emlékezetből le is tudtam rajzolni…)
Megemlíteném még a mai Vinko Perčić Galéria épületét, Európa-szerte ismert, főleg nagybányai (gödöllői) mesterek gyűjteménye miatt, és a Szegedi és a Wesselényi út sarkán álló, jobb sorsra érdemes, impozáns házat.
Így jutunk el a norvég Gregersen által tervezett és megvalósított Alföld— Fiumei vasút állomásához, amelynek homlokzatán olvasható a felirat: Vasútállomás.
Bukolikus elmélkedéseinkbe merülve, a két értékes kiadvánnyal a kezünkben álljunk meg egy pillanatra. Igaz ugyan, hogy rohanó világban élünk, ám lehet, hogy ennek a rohanásnak az embertelenségét enyhíti, ha olykor megállok, állomást teszek, elgondolkodom: hova rohanok és miért rohanok?
Kiváló tisztelettel,
Rokay Zoltán olvasó Szabadkáról
