Biztos vagyok benne, hogy a március 16-ai szerbiai választások kampányfinisében pártjaink nem feledkeznek majd meg a szebbik nemről sem. Március 8-án, a nemzetközi nőnap alkalmából egy-egy virággal, esetleg apró ajándékocskákkal igyekeznek majd az utcán, a piacon a nők, a hölgyek kedvében járni. Akárhogy igyekszem is azonban feleleveníteni a pártok választási programját, nem rémlik, hogy bármelyik a zászlajára tűzte volna a nők helyzetének javítását.
Persze — legyintenek most sokan — Szerbiának jóval fontosabb és égetőbb gondjai is vannak, mint a nők diszkriminációja, az egyenjogúság kérdése.
A szakértők szerint a nemek közötti egyenlőség azt jelentené, hogy egyenlő esélyeket kapnak előfeltevések, rögeszmék, nemükre vonatkozó elvárások és megkülönböztetés nélkül. Szerbiában a nők az egyik legmegkülönböztetettebb társadalmi csoportba tartoznak, és ennek fő oka a hagyományos patriarchális, a nők és a férfiak szerepére vonatkozó sztereotípiákban gyökerezik. Egy szerbiai napilap cikke szerint az országban a nők nehezebben jutnak munkához, de könnyebben bocsátják el őket, ráadásul ugyanazért a munkáért kevesebb fizetést kapnak, mint a férfiak. A szebbik nem főleg a kevesebbet fizető szakmákban helyezkedik el: az oktatásban, az egészségügyben, a szociális szolgáltatások területén, a médiában. A férfiak viszont az olyan foglalkozásokban dominálnak, amelyek szinonimája a hatalom, a pénz és a befolyás. Emellett a szerbiai esélyegyenlőségi biztos szerint a megfelelő törvények ellenére gyakori, hogy azoknak a nőknek, akik — a törvényes előírásokkal szemben — sokszor éveken át határozott időre szóló munkaviszonyban állnak, amint teherbe esnek, nem hosszabbítják meg a szerződésüket.
Míg a nyugati civilizáció jelentős részében — főleg a múlt század női mozgalmainak köszönhetően — a nők sok tekintetben nemhogy egyenjogúak, de egyenrangúak lettek a férfiakkal, addig a Balkán eme részén a hagyományos közfelfogás szerint a nők szerepe továbbra is a biztonságot nyújtó fészek óvásában, a gyermekek felnevelésében merül ki.
A helyzet korántsem ilyen egyszerű, hiszen a szerbiai maszkulin társadalom egyrészt elvárja a nőktől a rájuk osztott szerepkör tökéletes kivitelezését, másrészt azonban Damoklész kardja ott lebeg a családok fölött, azok ugyanis képtelenek megélni egyetlen fizetésből. A nők a munkájukért — ha egyáltalán van állásuk — kevesebb fizetést kapnak, mint férfitársaik, és ezt is leginkább a család intézménye sínyli meg.
,,Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők — szabadok, kedvesek
— s mind ember, mert az egyre kevesebb...’’
(József Attila: Thomas Mann üdvözlése)
