— Néhány évvel ezelőtt fogadni mertem volna rá, hogy nyilvánosság előtt nem fogok beszélni az életemről — mondja határozottan, és a még parázsló cigarettavégről újabb cigire gyújt. — Most viszont úgy érzem, lesz majd talán valaki, aki okul a történetemből. Tudom, napjainkban nevetségesen hangzik, ha azt mondom: úri családból származom. Az apám a községházán volt tisztviselő, és az anyám is befejezte a polgári iskolát, igaz, munkába nem állt. Még manapság is, ha időnként elmerengek a múlton, látom anyámat, ahogyan a cselédlány kíséretében, fején szürke kiskalappal a piacra indul. Ő a háziasszonyok munkáját is rituálészerűen végezte, mindennek megadta a módját. Az apám az egyházközösség munkájában is részt vett, ezért vallásos neveltetésben részesültem. A háború befejezése után államosították a nagyszülőktől örökölt szőlőskertünket, de mi továbbra is úgy éltünk, mint előtte. Mivel apámnak gimnáziumi végzettsége volt, nem veszítette el a munkahelyét, az új rendszer képviselői azonban kinézték maguk közül. A nyolc osztály befejezése után gimnáziumba iratkoztam, ami akkoriban nagy dolognak számított, csakúgy mint maga a gimnáziumi végzettség. Ennek köszönhetem, hogy az érettségi után azonnal kaptam munkát, és amikor behívtak katonának, a vállalatban megígérték, hogy ha leszerelek, visszavesznek. Így is történt. Gyorsan haladtam a ranglétrán: alig voltam harmincéves, amikor kineveztek a kereskedelmi osztály igazgatójának.

Amíg katona voltam, meghalt az apám, ezért a leszerelésem után eladtuk a családi házat, és másikat vettünk abban a Tisza menti városban, ahol dolgozni kezdtem. Azt hiszem, azért nősültem későn, mert az anyám velem élt, és elkényeztetett. A feleségemet egy szemináriumon ismertem meg, és rövid jegyesség után összeházasodtunk. Egy év múlva megszületett a fiam, és úgy éreztem, teljesen hétköznapi életet élünk. Anyám tiszteletben tartotta a „játékszabályokat”, sosem zavart bennünket: délelőtt az unokájára vigyázott, megfőzött, ebéd után pedig visszavonult a szobájába. Őszintén mondom, még most sem tudom, mi nem felelt meg a páromnak, aki hat év házasság után bejelentette, hogy válni akar. Azt mondta, nem tud mit kezdeni a kimért, visszafogott természetemmel. Elváltunk, elköltözött tőlem, és magával vitte a fiunkat is. Anyám jobban kétségbe volt esve, mint én, szerinte ugyanis a válás óriási szégyen. Szerintem azonban az volt a szégyen, hogy nem voltam eléggé határozott, és hagytam, hogy az exnejem elidegenítse tőlem a gyerekemet.

Anyám halála után nagyon magányossá váltam. A negyvenedik születésnapomon ismertem meg a második feleségemet, aki takarítónő volt a szomszédos vállalatban. Egyszerű, csöndes teremtés, aki két kicsi gyereket nevelt egyedül. Két évig titokban tartottuk a kapcsolatunkat, majd összeházasodtunk. A környezetem nem tudta leplezni a döbbenetét, közbeszéd tárgyává váltunk. A feleségem hozzám költözött a gyerekekkel, akikkel egy jól működő kapcsolatot sikerült kialakítanom, de az emberek annyit pletykáltak rólunk, hogy elhatároztuk: lakhelyet változtatunk, és Bánátba költözünk. Előbb én találtam munkát, majd a nejem. Igaz, nem voltam vezető beosztásban, de a kettőnk fizetéséből szerényen meg tudtunk élni. A két gyereket felneveltem, mindketten szakközépiskolát végeztek. Sosem veszekedtünk, de a családban nem volt meghitt a hangulat — egy kicsit mindenki a maga életét élte.

Időnként megpróbáltam a fiammal is kapcsolatba lépni, addig azonban, amíg élt az anyja, ez nem sikerült. A volt feleségem temetése után felajánlottam a fiamnak, hogy költözzön hozzánk, de azt mondta, van két gyerekem, ő majd feltalálja magát. Néhány hónap múlva megnősült, ezt viszont már a rokonoktól tudtam meg — ő nem közölte.

Ahogy idősödtem, egyre jobban fájt az élet, úgy éreztem, sok mindent másként kellett volna csinálnom. Ez az érzés különösen akkor uralkodott el rajtam, amikor egy hosszabb betegszabadság után kirúgtak. A párom gyerekei azt mondták, én csak a mostohaapjuk vagyok, anyagi támogatásért a fiamhoz forduljak. Ennek már több mint húsz éve, és eddig soha nem beszéltem róla. A második feleségem több mint tíz éve hunyt el, a gyerekek azóta telefonon sem keresnek. Pedig sosem kértem tőlük semmit, hiszen, szerencsére, egészséges, épeszű vagyok, és munkát is tudok vállalni. Egyedül élek, így van elég időm elmélkedni a kérdésen: egy mostoha miért nem lehet soha édes?