home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Nevelésből elégtelen
Perisity Irma
2018.02.14.
LXXIII. évf. 6. szám
Nevelésből elégtelen

Régi meghívásnak tettem eleget, amikor kopogtattam a családi ház bejárati ajtaján.

A kertben, az udvarban, illetve magában a lakásban is olyan rend van, hogy senki se feltételezné, hogy a háziasszony már hetvenéves is elmúlt. Csöndes, megfáradt, idős házaspár üdvözöl, majd a házigazda eltűnik, és ketten maradunk Gizivel a meleget adó cserépkályha közelében.

— Úgy beszéltük meg, hogy elég, ha csak az egyikünk lesz jelen — mondja az asszony —, és mivel én szeretek beszélni, enyém lett a feladat, hogy elmondjam, ami a szívünket nyomja. Tudjuk, hogy hiába minden panasz, pedig most már talán okosabban, azaz inkább ésszel, mint szívvel nevelnénk gyereket. Mindketten tanyasiak voltunk, egy falubúcsún ismerkedtünk meg. Szorgalmas napszámoscsaládból kerültünk ki. Mi hárman, ők ketten voltak testvérek. Az apósom egy kicsit modernebb felfogású volt, ezért a férjem bátyja iparosiskolát fejezett be. A férjem gyermekkora óta szereti a földet, ő nem akart tanulni. A lakodalmunk után az apósomék vettek nekünk két hold újonnan telepített gyümölcsöst, a többi harminc holdat mi ketten dolgoztuk össze. Egészen pontosan: a férjem vezetése alatt szereztük meg a kis birtokunkat, én inkább az értékesítéssel, a ház körüli teendőkkel voltam megbízva. Viszont remekül összedolgoztunk, sohasem volt köztünk vita, jelentős véleménykülönbség. Két gyermekünk született, a fiunk az idősebb, négy évvel később született meg a lányunk. Én voltam többet a gyerekekkel, ám a velük kapcsolatos dolgokat, felmerülő gondokat mindig a férjemmel közösen intéztük el. Mivel mindkettőnknek elég nehéz gyermekkora volt, megbeszéltük, hogy mindent megteszünk a gyermekeinkért. Hála istennek anyagi gondjaink igazából sosem voltak. Megesett, hogy a termés gyengébb volt a vártnál, de mindig volt annyi tartalékunk, hogy nem kellett nélkülöznünk.

Mint minden szülő, mi is fényes jövőt terveztünk a gyerekeinknek, egyetemi oklevelet, békés családi életet, jó munkahelyet. Nem rajtunk, vagy legalábbis nem csak rajtunk múlott, hogy nem így lett. A fiamnak egy kicsit a fejébe szállt az anyagi jólét, a tanulást félvállról vette, aminek az lett a következménye, hogy három év alatt sem tudta lerakni az első év vizsgáit. Próbáltunk vele beszélni, de azt mondta, túl sokat követelünk tőle. Otthagyta az egyetemet, jelentkezett katonának, és a leszerelése után azonnal megnősült. Kérte, hogy a föld ráeső részét adjuk neki, gazdálkodni akar. Öt évig kísérletezett, közben megszületett a fia is, és az eredmény az volt, hogy a föld jelentős része ráment az öt év alatt felvett kölcsönökre. Ez annyira megrontotta a menyünkkel való viszonyát, hogy gyakori lett a verekedés, a fiam pedig egyre gyakrabban részegedett le. A férjemmel mindent megtettünk, hogy megőrizzük a házasságukat: havonta adtunk pénzt a menyünknek, az unokánkat mindennel elhalmoztuk. A fiam, ha józan volt, azzal foglalkozott, hogy nálunk akart „rendet tenni”, újdonságokat bevezetni a gazdaságba. Viszont a nap végén gyakran már járni sem tudott az italtól. Mindent megtettünk, hogy leplezzük a viselkedését, ahelyett, hogy erélyesen helyre raktuk volna a dolgokat — de nem akartuk megbántani. Részeg állapotában aztán egyszer az önkiszolgálóban félholtra verte a kétgyerekes eladónőt. Természetesen per lett a vége. A fiunk követelte, hogy belgrádi ügyvédeket fogadjunk neki, viszont a férjem azt mondta, ideje belátnia, hogy változtatnia kell a viselkedésén. Három év börtönre ítélték, és mire kiengedték, a felesége az unokánkkal már Ausztráliában élt.

A fiunk hazajött, és néhány hónap múlva újrakezdődtek a gondok. Nem dolgozott, azt mondta, van nekünk annyi, hogy ne kelljen robotolnia. Egyébként pedig nem ő akart világra jönni, hanem mi akartuk, ezért gondoskodjunk is róla. Sajnos a lányunknak sem sikerült egyetemi oklevelet szereznie. Már harmadéves volt, amikor megismerkedett egy líbiai évfolyamtársával, és teherbe esett. Úgy döntöttek, hogy összeházasodnak a baba miatt. A lányom hazajött, megesküdtek, megszületett a kislányuk. Vettünk nekik házat, melyet be is bútoroztunk, ott éltek. A vejünk gyógyszerésznek tanult, diplomázott is, ám sosem dolgozott a hivatásában. Állandóan valamilyen kereskedelmi ügyleteken jár az esze, ambíciója azonban egy szemernyi sincs. Született tavaly még egy kislányuk, a lányom igazi háziasszony: vezeti a háztartást, neveli a két kislányt. És várja, hogy a férje időnként hazajöjjön. Nem mondom, nincsenek anyagi gondjaik, viszont annyira elszigetelve élnek, mintha köztünk húzódna a líbiai határvonal. Még a két gyerekünk közt sincs meg az igazi testvéri kapcsolat, a fiam csak akkor hívja fel a húgát, ha már tizedszer kérem. Sokszor, amikor a részeg fiam a konyhában a földhöz veri a tányérokat, és üvölt, vagy amikor a lányomat már napok óta nem láttam/hallottam, akkor azt mondom a férjemnek: mi átestünk a ló túloldalára. Az önzetlen, szeretet sugallta nevelési jó szándék minden tekintetben csődöt mondott. Ebből a tantárgyból egyest kaptunk. Az olvasó okulhat a szerencsétlen sorsunkból.


A nyitókép illusztráció: Pixabay.com

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..