Ősszel és télen, amikor egyre sűrűsödnek a borongós, esős, csapadékos napok, ritkán emeljük a tekintetünket a magasba. Mindenki a ruhái és lassan egy éve a maszk mögé rejtőzve szeli az utcákat, és igyekszik még a köd, a mínusz fokok előtt hazaérni. Az épületeknek az utca az otthonuk, így az őket díszítő timpanonoknak, szobroknak is. Amíg alszik a város, Szabadka nőalakjai nem hunyják le a szemüket, éberen őrzik a tereket, az utcákat. Ők azok, akik mindent látnak, és az egymásra rakódott napok titkai belekövülnek a testükbe, hogy még sűrűbb emléket állítsanak a múltnak.
Ősszel és télen, amikor egyre sűrűsödnek a borongós, esős, csapadékos napok, ritkán emeljük a tekintetünket a magasba. Mindenki a ruhái és lassan egy éve a maszk mögé rejtőzve szeli az utcákat, és igyekszik még a köd, a mínusz fokok előtt hazaérni. Az épületeknek az utca az otthonuk, így az őket díszítő timpanonoknak, szobroknak is. Amíg alszik a város, Szabadka nőalakjai nem hunyják le a szemüket, éberen őrzik a tereket, az utcákat. Ők azok, akik mindent látnak, és az egymásra rakódott napok titkai belekövülnek a testükbe, hogy még sűrűbb emléket állítsanak a múltnak.
Az erő sugárzik belőlük, hiszen bástyaként tartják a homlokzatot, és ha körülöttük omlásnak indul is a fal, ők nem adják meg magukat az idő vasfogának. Mint a tenger hullámainak becsapódását tűrő sziklák, Szabadka fölénk magasodó angyalai ellenállnak a város füstfelhőinek, autótülköléseinek, a Kosztolányi tollával megörökített hajnali részegségnek. Ha csendesebbek volnánk, hallanánk, ahogy bátorítják a munkába igyekvőket. Ha kevesebbet bújnánk a telefonunkat, látnánk, hogy pihenőhelyet adnak a madaraknak. Ruhájuk gyűrődéseiben és lágy eséseiben ott vannak a napszakok, az évszakok, a felfelé szálló emberi sóhajok és a tűz is, melyet egy nyüzsgő, élettel teli város ont magából. Amikor a napot keressük az égbolton, vegyük észre, hogy a föld és az ég között is élnek angyalok.
Fényképezte: Szalai Attila