home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
„Nem veszítettem el a játék örömét”
Szerda Zsófi
2020.10.02.
LXXV. évf. 39. szám
„Nem veszítettem el a játék örömét”

Hajdu Tamás 2013 óta a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának tagja. Újvidékről szerződött ide, s azóta rengeteg jobbnál jobb szerepben mutatkozott meg. Hangját az Újvidéki Rádió Kerek Perec című műsorából is ismerhetjük, de ő alakítja Mínusz fiatalurat a Lila ákácban, Pierre Lenoirt a Fekete Péterben, Corignon hadnagyot is ő játssza az Osztrigás Miciben, és sorolhatnánk még. Otthon apukaszerepben látható, melyben szintén kiváló. 

* A családban nálatok nemcsak te lettél színész, hanem a húgod, Sári is. A sort mégis te indítottad el. Hol szerettél bele a színházba?

— Az általános iskola ötödik osztályába jártam, volt egy barátom, Szög Ádám, aki akkor már diákszínpados volt, s egyszer megbeszéltük, hogy órák után találkozzunk, a színházba menjek érte, aztán pedig csinálunk valamit. Addig még nem néztem előadást az Újvidéki Színházban, de tudtam, hol van, bementem, a portás beküldött a nagyterembe, ahol a diákszínpadosok próbáltak. A színpad tele volt gyerekkel, én leültem nézni, mit csinálnak. Játszottak. Múltak a percek, s egyszer csak Zia (Figura Terézia) rám kérdezett, hogy várok-e valakire. Mondtam, hogy Szög Ádámra, de látom, hogy nincs itt. Zia játszani invitált, beálltam, s az alatt a 15 perc alatt döntöttem el, hogy színész leszek. Pedig akkor még semmi olyasmit nem csináltunk, ami a klasszikus értelemben vett színészet… Azaz de, mégis. Hiszen játszottunk. Olyan jól éreztem magam ott, azt éreztem, együtt csinálunk valamit egy közösséggel, együtt küzdünk, hogy maradtam. Diákszínpados lettem, aztán felvételiztem az akadémiára. A színház légköre azóta sem enged.

* És most már több mint tíz éve dolgozol. Fenn lehet tartani a játékörömöt?

— Aki tartósan elveszíti, az általában abba is hagyja a színészetet. Néha gyengülhet, de az ember ilyenkor erőt vesz magán, és félreteszi az egóját. A tizenegy év alatt még nem veszítettem el a játék örömét. Persze vannak próbafolyamatok, amikor bizonyos okok miatt nehezebb az együttműködés, más hullámhosszon vagytok a rendezővel, de ezt is meg lehet tanulni félretenni, s csak a magad dolgával foglalkozni.

* Ebből a tizenegy évből ötöt az Újvidéki Színház deszkáin töltöttél. Könnyen váltasz? Alkalmazkodó típus vagy?

— Magánéleti okok miatt döntöttünk úgy az akkori párommal, hogy átjövünk Szabadkára, nem azért, mert rosszul éreztem magam ott, vagy elvágyódtam. Én nem vagyok az a fajta ember, aki könnyen alkalmazkodik a változásokhoz. A Népszínházban is el kellett múlnia néhány évnek, hogy a csapatot közel tudjam érezni magamhoz. Mert ez számomra mindennél fontosabb. Hogy a kollégáim a barátaim is legyenek. S ez nem történik egyik pillanatról a másikra. Más például egy workshop, ott alkalmazkodom a helyzethez, máshogy állítom be az agyam, de én inkább az állandóság híve vagyok, az állóvizeket szeretem.

* Amikor egy karakteren dolgozol, mikor élvezed jobban a munkát? Amikor rögtön az elején „elcsíped”, vagy amikor meg kell vele szenvedned?

— Ez egy érdekes kérdés. Az nem jó, ha rögtön, úgyszólván a bal zsebből előrántom a figurát. Ilyenkor az első néhány próbán még lehet, hogy élvezem is a helyzetet és saját magamat, de gyorsan rádöbbenek, hogy nem küzdöttem meg a karakterért, nem volt benne kihívás. Most megint saját magammal vitázom, mert ez sem igaz teljesen, hiszen minden szerepben van kihívás. Kisebb vagy nagyobb, de van. Én szeretem a nagy kihívásokat. Több felelősség, munka, idegesség, de a végeredmény gyümölcse édesebb.

* Mitől függ, hogy mennyit kell dolgoznod egy szerepen?

— Ha például egy olyan szerepről van szó, amely emberileg nagyon távol áll tőlem, legyen az kicsi vagy nagy, meg kell vele küzdenem, hiszen elő kell kotornom magamból az énem azon pici részét, amely azonosulni tud a karakterrel. Nagy általánosság, de igaz: nincs kis szerep, csak kis színész.

* Volt-e már nagyobb bakid a színpadon? Gondolom, minden színész ettől retteg.

— Haha. Hát igen. De szerencsémre még nem történt velem semmi nagyobb lefagyás. Ezt most gyorsan le is kopogom. Persze bakizni bakiztam már én is. Volt, hogy hirtelen nem tudtam, mit kell mondani, azt sem tudtam, mi a következő jelenet, hogy hívnak, mit játszunk, de ilyenkor nincs idő gondolkodni, azonnal reagálni kell. Talán nem pontosan azt mondod, ami le van írva, s kitolsz a kollégáddal, de nincs más megoldás.

* Ma mutattátok be a Kosztolányi Dezső Színházban a Szedjetek szét című előadást, melyben Lajcsó Imrét és az írót játszod. Milyen volt a próbafolyamat?

— A csapat minden tagját ismertem, mégis jó volt ez a pici újdonság, hogy nem „otthon” próbálok, hanem vendégségben. Szeretem a kevés szereplős darabokat is, hiszen így jobban rá tudunk hangolódni a közös játékra. A próbafolyamat alatt volt egy két hónapos szünetünk, most folytattuk a próbákat, s úgy érzem, hogy ez az idő jót tett nekem. Az író karaktere elég távol áll tőlem emberileg, és most volt időm gondolkodni rajta, érlelni magamban a figurát. Ez egy érési folyamat, mely most ki lett várva. Anthony Hopkins egy dokumentumfilmben azt mesélte, hogy ő minden egyes mondatát, mely kamera előtt vagy színpadon elhangzik, 250-szer elmondja előtte. S ebben bizony van valami, mert minél többször elmondod a szöveged, annál flottabbul tudsz vele azonosulni. Sok minden történik két hónap alatt, ami előrelendít a keresgélésben. Most azt érzem, sokkal inkább sínen vagyok, mint előtte voltam.

* Van olyan jó tulajdonságod, amely szerinted sokszor az előnyödre vált?

— A türelem. Ez nagyon hasznos. Otthon is, és a munkámban is. Nem lobbanok fel rögtön, hanem kivárom a dolgokat.

* Van olyan alkotó, akivel akár már holnap szívesen dolgoznál, mert inspirál?

— Van. Hajdu Szabolccsal például. Egyrészt ő is Hajdu (nevet), másrészt csodálom a filmjeit és az előadásait, szinte minden alkotását megnéztem, számomra ő egy zseniális ember és művész. Iszonyú jó lenne egyszer együtt dolgozni vele. Mellette még ott van Dömötör András, akinek szintén nagyon szeretem a munkáit. Szabadkán is rendezett, legutóbb az Übü királyt, még mielőtt idejöttem, viszont amikor Mácsai Endre külföldre költözött, én léptem a helyébe.

* Szerepeltél már filmekben is, reklámokban is. Hogyan látod, mennyire nehéz vajdasági magyar színészként bekerülni a filmes világba?

— Ez részben a szerencsétől is függ. Ma már az ember benne lehet több adatbázisban, rengeteg castingiroda van, ahol a neved és a fotód mellett ott a testsúlyod, lábméreted, hajad színe, tehát minden, de ez nem elég, itt jön be a szerencsefaktor és a csillagok állása. Sokan mondják, hogy a filmes körök nagyon zártak, s ebben van valami. A másik fontos dolog az ismeretségi kör. Egyszerűen ott kell lenni a tűzhöz közel, azaz Pesten. Vagy persze Belgrádban, ha szerb filmekben szeretne az ember játszani. Amikor néhány éve fennállt annak a veszélye, hogy nem hosszabbítják meg a szerződésem a színháznál, elgondolkoztam azon, hogy Pestre költözzek-e, de nem szerettem volna, zavar az a dömping és könyöklés, amely ott tapasztalható. Túl sok a színész, az alkotó, nagyon keményen meg kell harcolni azért, hogy munkát kapj. Szóval annak idején felmentem Pestre, s egy picit kérdezősködtem, beszéltem többek között Nagypál Gáborral is, kíváncsi voltam, neki hogyan indult el a szekere a fővárosban. Ő is azt mondta, hogy máshogy nem lehet: ott kell élni életvitelszerűen, és kell néhány év, hogy lábra állj, megismerjenek. Addig pedig nyomulni kell, bevállalni mindent, szinkronozni, stb. Nem egyszerű. De azt gondolom, hogy azért még így is csurran-cseppen néhány filmes szerep.

* Otthon három csoda szép nő vár rád, két kislány apukája vagy.

— Sőt, a kutyánk is nőstény, úgyhogy összesen négy nő van otthon. De ez számomra nem új helyzet, két húgom van. Amikor a párommal elhatároztuk, hogy belevágunk, gyermeket vállalunk, én nagyon szerettem volna egy kisfiút, elképzeltem, milyen huncutságokra fogom megtanítani, micsoda nagy bandázásokat fogunk mi nyomni. Aztán amikor kiderült, hogy érkezik Adél, aki ugye kislány, egy picit összeomlott a fejemben ez a kép, de természetesen nem keseredtem el, sőt. Azóta pedig annyira megszerettem ezt az apa-lánya viszonyt, hogy nem is adnám semmiért. Mindenki azt mondja, hogy a lányos apukáknak aranyéletük van, s ebben van valami. Élvezem nagyon, s annak is örülök, hogy a második gyermekünk is kislány lett. Adél pedig kellően huncut, s ugyanazt csinálom vele, amit egy fiúval csinálnék. Fára mászunk, szöget verünk a fába, labdázunk. Én egyébként nagyon szeretek barkácsolni, építeni, fával, kővel dolgozni. S örömmel látom, hogy ő sem idegenkedik ettől.

Fényképezte: Szerda Zsófi

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..