A költészet a szívügye, ezért megpróbálja minél szélesebb körben népszerűsíteni. A 2012/2013-as idény végén a szakma két elismeréssel jutalmazta: a Tapasztalt asszony című előadásban nyújtott alakításáért kiérdemelte az évad legjobb női mellékszereplőjének járó elismerést, illetve a kArcért neki ítélték oda a legkreatívabb munkatársnak járó társulatigazgatói díjat is.

— Hálás dolog visszatekinteni olyan évadra, amelynek a végén ilyen visszajelzéseket kap az ember. Minden évad harcos évad, minden szerep új kihívás, minden rendező egy új világ. Ebben az idényben két teljesen ismeretlen rendezővel dolgozhattam. Ilyenkor a kreatív együttműködésen túlmenően az ember alkalmazkodóképessége is megméretik. Nagyon jó élményekkel zártam ilyen szempontból is a színházi idényt, két kedves és nagyon tehetséges, alázatos embert ismerhettem meg. Különösen a Tasnádi Istvánnal végzett közös munkából nyertem sokat, remélem, lesz még folytatása. A legemlékezetesebb azonban a kArc minden elvárásunkat túlszárnyaló sikere. Persze, nem azt kell gondolni, hogy estéről estére őrjöngő ezrek előtt lépünk fel, de eddig kilenc kArc volt, és egy év alatt az érdeklődés a többszörösére növekedett. Az esteknek nagyon jó a hangulatuk, a zene és a versek a lélek mélyebb regisztereit érintik. Legalábbis szeretném ezt hinni.

* A 2012/2013-as évad két díjat hozott számodra. Hogyan fogadtad őket?
— Az epizódszerepért kapott elismerés azért esett jól, mert a Tapasztalt asszonyt nagyon szeretem. Szerettem próbálni is és szeretem játszani is. Azt gondolom, hogy nagyon jót komédiázunk benne valamennyien. A díjat is akármelyikünk megérdemelten kaphatta volna. Az előadásban sok szerepet játszik mindegyikünk, én az enyémeket mind nagy élvezettel alakítom, az esendő nőt éppúgy, mint a talpraesettet. Az angol Ruth pedig különösen a szívemhez nőtt, mert magyar közönség előtt angolul beszélni ilyen terjedelemben nagy kihívás volt.

A kArc-díj valóban hab a tortán, de a kArc nemcsak az én gyerekem, hanem Baráth Attiláé, Pálfi Erviné, ifjabb Kucsera Gézáé is. Nélkülük nem volna. Hogy mi motivált annak idején? Azt hiszem, jó volt a csillagállás. Jó pillanatban mondtam ki valamit, ami nekem hiányzott, és kiderült, hogy nem vagyok egyedül. Ami motivál erre a munkára, az a kedves fogadtatás és lelkesedés, ami a résztvevők felől árad. A csapat egyre bővül (már van kArc-zenekar is!), és a nézők érdeklődése sem lanyhul. Ez nagyon fontos számomra.

 * Mi az, amiért érdemes a szabadkai színpadon gürcölni?
— Szabadka nekem mindig is a világ közepe volt, soha nem gondolkodtam azon, hogy örökre elmenjek innen, hogy másutt éljek. Ha hívnak valahová, akkor persze el kell menni, ki kell próbálni az újdonságokat, tapasztalatot szerezni, és aztán nyugodt lélekkel kimondani: igen, nem véletlenül születtem ide, itt van dolgom, ezekkel az emberekkel. Nagyon szerencsés vagyok, mert azt csinálhatom, amit szeretek. Ott élhetek, ahol szeretek, és csodálatos embereket mondhatok a barátaimnak. A színpad közösségi élményt nyújt. Az együtt való alkotás nem ugyanazt az érzést nyújtja, mint amikor egyedül csinálsz valamit. A mélyben pedig ott a feltámadó büszkeség: a színház a miénk! Büszkének lenni arra, hogy vajdasági magyarok vagyunk, büszkének lenni a munkánkra, az eredményeinkre.

 * Hogyan töltöd a nyarat, és mit kívánsz magadnak a következő évadra?
— A nyár a gyerekekről, a férjemről, az udvarról, kis szerencsével a tengerről, az elmaradt baráti látogatásokról szól majd. Sok pihenés, kevés munka. A jövő évadban, remélem, olyan előadások születhetnek majd, amelyek nekünk, színészeknek és a nézőknek is maradandó élményt nyújtanak.