- Szabó Attila felvétele

Ági hosszú éveken át kolléganőm volt a Magyar Szóban. A napi taposómalomban nemigen jutott időnk egymás lelki életével foglalkozni, azt azonban mindannyian tudtuk róla, mekkora a munkabírása, s hogy a bajban mindenkor számíthatunk rá. Nemcsak mi, hanem a rászorult riportalanyai is, akiknek a helyzetébe ritka empátiával éli bele magát. Mindig pontosan megérzi, mely ajtókon kell bekopogtatni, hogy segítségre leljen, ilyenkor szinte megsokszorozódik az ereje. Rengeteg jó ember van, mondogatja, aki hajlandó a jó ügy mellé állni. Napi munkája mellett reggeltől estig intéz valakinek valamit. Számos ismerőse van, nem lehet végigmenni vele a szabadkai utcán, hogy le ne állítanák, jegyzi meg a kiváló iskolapedagógusként nyugdíjba vonult Dezső. Akinek azért, valljuk be őszintén, sokkal nagyobb toleranciára volt szüksége, mint más férjeknek, hogy elviselje az újságírói hivatásnak a meghitt családi életre nem éppen jótékonyan ható velejáróit.
Hosszú, gyerekkori ismeretségből köttetett meg - egy életre - a házasságuk. Dezsőnek Ági édesanyja, Sturc Jolán volt a középiskolai magyartanára, korán felfigyelt diákja kiváló irodalmi érzékére, műveltségére, amit gazdag otthoni könyvtárukból szívott magába. Elemistaként már Shakespeare-t olvasott. Nem tudta letenni a Szentivánéji álmot... Osztályelnökként, később pedig kollégaként gyakran megfordult Sturcék házában. A rokonszenve előbb nem Ági, hanem az anyósa felé irányult, mondja mosolyogva. Későbbi szerelmükön kívül az azonos világszemlélet, az emberek iránti közös empátia volt a döntő egybekerülésükben és együtt maradásukban.
- Mi nem elhivatottságból, hanem hivatástudatból tesszük, amit teszünk - kezdi a beszélgetést a maga megszokott szerény modorában a házigazdánk, miközben leülünk a kedves kis ékszeres dobozra emlékeztető otthonban, amelynek hangulatát egy angyali, jól nevelt kutyus és néhány, családi ereklyeként őrzött régi tárgy határozza meg. - Nem karriert akartunk befutni, hanem segíteni az embereken, amennyire erőnkből futja. Ez valószínűleg a neveltetésünkből következik. Az édesanyám, aki mellesleg nemesi származású lány létére kiválóan helytállt a háztartásban, a rőföskereskedő apámmal együtt hat gyereket nevelt föl, öt fiút és egy lányt, s ez volt az elve: amit az élettől kaptál, csak megőrzésre és gyarapításra kaptad, ne herdáld el, juttass belőle a rászorulóknak is, akár anyagiakról, akár szellemi javakról legyen is szó. Felelősséggel tartozol az embertársaid iránt. Ennek köszönhette az apám, hogy abban a faluban, Péterrévén, ahol születtem, s ahol egyetlen kereskedő sem maradt életben a háború után, ahol a papot is a Tiszába lőtték, végig Kiss úrnak szólították, s haláláig köztiszteletet élvezett. Én és a húgom pedig a testvéri szeretetnek köszönhetjük azt, hogy apám halála után diplomázhattunk. A bátyáink állták a taníttatási költségeinket. Amikor elvettek mindent tőlünk, s nagyon szerényen éltünk, odaköltözött a szomszédunkba egy nálunk még szegényebb ,,kolonista' család. Nem ők a hibásak azért, ami történt, mondogatták a szüleink, és a semminkből is juttatunk nekik ezt-azt. Amikor meg ők tehették, minket segítettek. (Egy másik véletlen beszélgetésből megtudtam, hogy a Holdsugár Klub megalakításakor jelentkezett Dezsőnél ennek a családnak az ügyvéd sarja, mondván, hogy mindazért, amit elért az életben, neki és a családjának tartozik hálával. A legkevesebb, amit tehet, jegyezte meg, hogy egy szép összeggel támogassa a nemes kezdeményezést.)
Ági a nagy érdemű, de végtelen szerénységű, szelíd modorú dr. Sturc Béla biológiatanár, tudósember leányaként (két bátyja után), harmadik gyerekként született. Az igen-igen elfoglalt pedagógus szülők számára természetes volt, hogy korán munkába fogják, betanítsák a háztartás vezetésébe, akárcsak az is, hogy odavegyenek magukhoz még egy szegény sorsú kislányt. Ráadásul a mama még az újvidéki főiskolára is eljárt tanítani, s folyton a diákjai ügyével volt elfoglalva. Talán tudat alatt ezt a példát követve, Ági és Dezső ugyancsak magukhoz fogadtak egy elárvult gyermeket, amikor még a ma két diplomát is szerzett Éva lányuk általános iskolás volt. Akivel - szintén felelősségérzetből - talán többet foglalkoztak, mint Évivel. Ma mindketten Magyarországon élnek, a kislányból orvos lett, s testvéri kapcsolatot ápolnak egymással.
Emlékszem arra is, milyen készségesen, milyen lelkesen szervezett gyűjtést néhány éve Ági egy számára addig idegen, nyolcgyerekes királyhalomi család megsegítésére, amikor egy tűzvészben leégett az otthonuk. Arra is jutott ereje, hogy sajtó alá rendezze édesapja posztumusz kötetét, azaz ötvenéves tudományos kutatásainak eredményeként, a halálos ágyán befejezett munkáját, amely A szabadka-horgosi homokpuszta természetes flórája és megőrzésének kérdései címet viseli, s felbecsülhetetlen szolgálatot tett vele a szakirodalom számára.
És itt van ez a Holdsugár Klub is a műszaki középiskola helyiségeiben. Amelyről már sokat cikkezett elismerően mind a magyar, mind a szerb sajtó. Kétnyelvű plakátján ez áll: ,,Éjszakai pingpong fiataloknak. Minden pénteken 20-tól 24 óráig. Nézz be! Játék, szórakozás, jó hangulat, néhány falat, üdítő. A belépés? Ingyenes! A fönnállásának mindössze néhány hónapja alatt a fiatalok és a közvélemény körében nagy népszerűségre szert tett, európai mintára alapozott klubnak ők ketten az életre hívói. Persze, a sok kilincselés, a sok jó szándékú ember, intézmény támogatása nélkül mit sem értek volna, érnének el. Mert ne feledjük: sok a jó ember - ismétli Ági. - Most már a Holdsugár 2. is működik a Vöröskereszt kötelékében...
Dezső talán jobban ismeri a kulcsot az emberekhez, Ági pedig jobban tudja, mely ajtókon lehet kopogtatni.
- Isten hozott! Én Dezső bácsi vagyok, mondom az érkezőknek. Ha akarsz, mutatkozz be te is, de nem kötelező. Gyere, érezd magad otthon - vallja a hétközben előkészített péntek - és most már szombat - esti összejövetelekről a házigazda. - Az érdeklődők viszonylag kulturált környezetben, otthonias, elfogadó légkörben, hasznos időtöltés részesei lehetnek, kielégíthetik mozgásigényüket, levezethetik feszültségüket. Ebben a pozitív irányú szocializálódásban egyre többen vannak, egyre többen akarnak hozzánk tartozni. Nemcsak szegény sorsú fiatalok, hanem azok is, akik valamilyen módon magányosak. És egyre többen azok. A pénz nem old meg mindent. Nem oldja a magányt...
Azon dolgoznak, amire feltették az életüket: az emberek közötti kommunikáció javításán. Azt folytatják, amit a családban láttak, megtanultak: nem tiltani kell a gyereket valamitől, vélik, hanem valami vonzót nyújtani neki. Hogy ne rossz irányba haladjon. Hinni kell az emberekben. És hagyni őket szabadon élni.
- Mi mindig egymás mellé álltunk, nem egymás mögé. Hagytuk egymást szabadon lélegezni, nem gáncsoltuk a munkájában - összegzi a beszélgetést Dezső. - Az egymással való törődést sikerült átmenteni nemcsak a Holdsugár klubokba, hanem a gyerekeink életébe is. Noha a lányunk egyke, mindig nagy közösségben élt. Az unokatestvéreivel. Akiknek se szeri, se száma, s mára a világ különböző részeiről is évente összejönnek. Szent István napján, apám születésnapján. Az apámén, aki igazi hívő ember volt. Hitt az emberekben.