Róbert és én régóta ismerjük egymást. Láttam már játszani a KSZFV-n, tördeltünk együtt feliratot, elemeztünk egy-egy desirés előadást, tartottuk együtt a lelket rendezőben, s a zentai játékok alatt ő főzte nekem a világ legfinomabb jeges kávéját. 

* Mikor találtál rá Murakami regényére, és miért érezted, hogy színpadot kíván?  

— 2008-ban járunk, éppen randira megyek a központba, fúj a szél, hideg tél van, mire kapok egy üzenetet, hogy bizony késni fog. Ekkor bemenekülök az akkor még nyitva tartó Stylos könyvesboltba, s itt akad kezembe Murakami. Akkoriban adták ki ha nem is az összes létező regényét, de vagy ötöt-hatot. Tetszett, amit a fülszövegeken olvastam, kinyitottam a Tánc, tánc, tánc című regényt, melynek első sora így szól: „Mostanában sokat álmodom a Delfin Hotellel.” Ez a mondat engem megvett, én megvettem a könyvet, elolvastam, s azóta ott van az agyamban, azt éreztem, ebből kell valamit csinálnom. A szerző összes elérhető könyvét elolvastam, de ez az első maradt a legerősebb élmény. Unortodoxnak unortodox, hiszen filmszerű, sok helyszínen játszódó regény, egyszerre krimi és zen útkeresés, én fake-kriminek hívom. Van egy listám a számítógépemen, ez az Álomlista. Ide írom, miről álmodok, azaz milyen regényeket, drámákat szeretnék majd egyszer megrendezni. A Tánc!-ot Luka Kurjački adaptálta, ez volt az egyik utolsó munkája, hiszen az idén januárban sajnos meghalt. Luka adaptációja piszok jó. A lényeg maradt benne, nem is nagyon kellett hozzányúlni.

Fotó: Srdjan Doroški

* Rendezőként mi a nulladik lépés, hogyan nyúlsz az anyaghoz a próbafolyamat elkezdése előtt? 

— Elmélyült kutatómunka előzi meg, s ez a mostani volt a legnagyobb, amit életemben csináltam. (Egy füzetet vesz elő.) Ebben a füzetben van a nyári kutatómunka eredménye. Feljegyzések, fotók, helyszínek, japán filmek, jegyzetek mindenről, amit a regény kapcsán néztem, olvastam, gondoltam. Vagy nyolcvan oldal, s ez a munka nem állt meg a próbafolyamat kezdésével. Egyébként nem akartam ennyire belemászni a japán kultúrába, hiszen úgy éreztem, elég univerzális a szöveg, de ahogy egyre jobban belemélyedtem, rájöttem, muszáj lesz, mert sok mindent megmagyaráz. Egy példa a Murakami-hősök anyagi gondtalansága, mely nekem teljesen szürreális volt. Sok regényben megjelenik, hogy utazás előtt ennyit mondanak: hozd a fogkeféd és a fogkrémed, a többit majd ott megveszed. Mondom magamban: persze, ők japánok, van pénzük, megtehetik. Aztán rá kellett jönnöm, hogy főleg a ’80-as években tehették meg a japánok, hiszen egy őrületes gazdasági műbuborék működött akkor, bele kellett ásnom magam, hogy megértsem, mi miért történik. Sokszor elhangzik a kifejezés: csúcsra járatott kapitalizmus. Már-már komikus, hogy mindenre, még a prostituáltakra is azt mondják, hogy le lehet írni az adóból, de ez akkor valóban így volt. Óriási a munkaerőpiac, hiszen a baby boom generáció akkor ért munkavállaló pozícióba. Érdekes a japán kultúra, a minimalista zen, a sintó vallás, de közben ott az amerikai popkultúra hatása is. Zen és hentai egyszerre. Ezeket a témákat a csapat tagjaival is körbejártuk, egy-egy szegmenst feladtam, ők beszámolókat készítettek, később pedig gyakorlatokat, ami látható is az előadásban.

* Miért nem lett belőled színész, hiszen álltál színpadon amatőrként, ráadásul nem is olyan rég újból elvállaltál egy szerepet egy vizsgaelőadásban. 

— Soha nem állt annyira közel hozzám, ráadásul nem éreztem magam biztonságban színészként. Nem rossz néha átnézni a másik oldalra, akasztófa alá állni a hóhérnak, de nem fogok ezzel foglalkozni. S a szövegtanulás is nehezen megy most már. Engem mindig jobban érdekelt a színházban a másik oldal. Most a Tánc! kapcsán megint azt érzem, hogy született valami közös, aminek én voltam az eszmei vezetője, de nem az enyém, hiszen mindannyian beletettünk valamit.  

* Ismét fiatalokkal, azaz a Művészeti Akadémia színészhallgatóival dolgoztál. Szinte már házi rendezője vagy az akadémiának.

— Ezzel a generációval már másodszor dolgozom, tavaly a Tanyaszínházban volt az első alkalom. Sokszor „unatkozom”, dolgozni akarok, és néhány éve, amikor Hernyák György tanár úrral beszélgettünk, hogy milyen jó dolog, hogy Budapesten külsős rendezőt hívnak a harmad-, negyedéves színészhallgatóknak, azt mondta, miért nem próbálom meg én is. Ekkor készült a Zabhegyező, mely nagyon pozitív élmény volt, igazi műhelymunka, jó visszhangja is lett, vagy huszonöt alkalommal játszották. A Vörös postakocsi volt a második, melyet a járvány megállított, csak néhányszor adták elő, és most a Tánc! című. Nem akarok ebből rendszert csinálni, meglátjuk, a jövőben hogyan lesz. Van egy szabadsága ennek a munkának, hiszen nem kötnek intézményi keretek, három hónapunk volt próbálni, ami óriási szó. Egy színházban ennyi idő nem áll rendelkezésre. Ráadásul a háromból két hónapig csak gyakorlatokat csináltunk, elemeztünk, ikebanát tanultunk készíteni. Az előadás interaktív, de ezt a szót félve mondom ki, hiszen a színházba járó néző retteg tőle. Nos, nálunk nem nézők ülnek majd, inkább vendégeknek hívnám őket, akik résztvevők, jönnek-mennek, de nincsenek „bántva”, nem ül ölükbe egyik színész sem. Játékra hívjuk őket, felkérjük egy táncra. 

Fotó: Kakuszi Elvira

* Ha visszagondolsz rendezői opusodra, melyik előadást volt a legnagyobb kihívás megrendezni?

— A Fáma a biciklistákról című darabot. Nehezen adta meg magát a szöveg, s amikor azt hittem, végre betörtem, kiderült, mégsem. Amikor először néztük meg egyben az egészet, az volt életem legborzasztóbb napja. Az nagyon rossz érzés, amikor megnézed az előadást, melyet rendezel, és rájössz, hogy semmit nem lehet érteni belőle. Akkor ismét nekifutottunk, újrakezdtük, de két nappal a bemutató előtt még mindig nem voltam biztos benne, hogy bárki is érteni fogja. Aztán összeállt, ráadásul kizárólag jó kritikákat kapott, a Belgrádi Rádió az év legjobb öt előadása közé választotta, szóval megérte a véres verejtékezést.

* Drámaírás. Írsz most valami újat?

— Sajátot nem, hiszen nincs rá időm. Legutóbb akkor írtam, amikor megkaptam az Örkény-ösztöndíjat. Határidőre kellett leadnom, és mindenki ismeri a határidő és a tehetség összefüggéseit… Most Verne Gyula Nemo kapitányát adaptálom, ami majdnem olyan, mintha én írnám, hiszen csak a motívumok és a kerettörténet marad meg, a szöveg nagy részét én alkotom. Táncos-zenés előadás lesz, Puskás Zoltán rendezi májusban.

* Mit nem szeretsz a színházban? Mivel lehet kizavarni a világból?

— Nem szeretem, ha egy előadás nem szól semmiről. Ha nincs mögötte gondolat. Biztosan meg lehet csinálni egy operettet is úgy, hogy szóljon valamiről, láttam is olyat, de nagyon keveset. Nem állítom, hogy nincs olyan rendező, dramaturg, akarat egy operett színrevitele mögött, aki/amely ezt ki tudja mozdítani, de önmagában véve az operett egy konformista műfaj. Arra való, hogy ne gondolkozzunk semmiről, ami körülöttünk történik, csak nevetgéljünk és szórakozzunk. Ezzel lehet velem vitatkozni, s szoktak is, de az a színház, amely önmagában nem gondolkodik el azon, hogy miben vagyunk, voltunk, számomra érdektelen.

* Ezt az álláspontot mennyire tudod tartani művészeti vezetőként?

— Ez egy kompromisszumos munkahely, nem csinálok belőle titkot, vannak vitáim, de az Újvidéki Színházban születtek olyan előadások az utóbbi tíz évben, amelyek ki tudták elégíteni mind a két oldalt. Ezt nem mindig lehet, és nem is mindig cél megcsinálni, de amíg a néző nem egy operettre ül be tömegesen, hanem az Anna Karenyina három órájára, addig ez egy jó kompromisszum. Amire dramaturgként büszke voltam, az a Tom Sawyer kalandjai. A nézők dőltek rá, egy családi, zenés, szórakoztató előadás volt, de a műfajhoz képest keményen beszélt a rasszizmusról is.  

* Mit kívánsz magadnak a következő évre?

— Munkám lesz elég, elsőként a TÁP Színházban fogom rendezni Michel Foucault A szexualitás történetét (vagy hát valamit annak alapján), aztán a Nemo kapitányt, s lesz még egy gyerekdarab is, szóval azt kívánom, mindegyik úgy sikerüljön, ahogy kell, én pedig ne haljak bele. A tavalyi évben nem volt szünetem, nem volt időm levegőt sem venni, decemberben azt éreztem, hogy nem állok a lábamon. Most egész jó formában vagyok, mert volt szünetem, néhány napra elutazhattam Barcelonába, Londonba. Úgyhogy 2023-ra azt kívánom magamnak, hogy a munka mellett legyen időm pihenni is.