* Nem volt rögtön egyértelmű az út, melyen most jársz, hiszen színésznek készültél. 

— Már gimis koromban több színjátszó csoportba jártam, s ezek mind nagyon meghatározó közösségek voltak számomra. Például a Városmajori Gimnáziumba konkrétan az ott működő színjátszó miatt mentem át. Ezt egyébként Tarr Feri vezette, s a vajdasági Csorba Lóci is tagja volt, nagyon jó szellemi és művészi alkotóközeget képzelj el. Ott látott egy előadásban Juhász Bálint (aki később a Krétakör tagja is volt), s elhívott egy Földszínház nevű alternatív társulatba. Velük több szocioművészeti projektumot csináltunk, például voltunk Erdélyben, Verespatakon, kilakoltatott emberekkel készítettünk interjúkat, és Dániában egy kommunában, ahol az emberek jövőhöz való viszonyulását vizsgáltuk.

* Akkor talán innen ered, hogy a dokumentarista témák és formák érdekelnek?

— Én is utólag raktam össze, mennyire meghatározó volt ez a szociodoksi dolog már akkor, a gimiben. Édesapám grafikus, így nagyon érdekelt a képzőművészet, a művészettörténet is, majdnem kurátor szakra mentem, de végül a színművészetire felvételiztem. Az első fordulóban elég szexista megjegyzéseket tettek, például, hogy a színészet a kurvák és a kamionosok szakmája, és hogy az én repertoárlistám nagyon önazonos, ami jó, de túl intellektuális, és egyébként kislányos a ruhám. Továbbjutottam, s arra a felvételire a Werckmeister harmóniák nyitójelenetéből mondtam egy monológot, melyhez apukámmal készítettünk egy gyerekkori játékokból épült bábszínházbőröndöt, s akkor kérdezték, hogy nem érdekelne-e a báb. Mondtam, hogy de, de éppen nem indul ilyen szak. Akkor elmentem Kaposvárra felvételizni, ott pedig olyan alter jeleneteket csináltam, hogy Rusznyák Gábor megkérdezte: nem akarsz te rendező lenni? Addig ez eszembe sem jutott.

* És elmentél rendezői szakra?

— Nem. (Nevet.) Elmentem Erdélybe, egy évig jártam színész szakra, ahol hamar kiderült, hogy amíg magunkat kellett játszani, addig minden jól ment, aztán amikor jöttek a rendezők, a szerepek, már nem élveztem annyira. Az osztálytársaim mindig megkértek, hogy nézzem meg a jeleneteiket, és mondjam el a véleményem. Úgyhogy egy kicsit ilyen természetes szelekció is volt. Aztán Pesten színházrendező szakra vettek fel, báb szakirányon, ami nagy megérkezésélmény volt számomra. Azt éreztem, végre nem kell olyasmit tanulni és csinálni, ami nem érdekel, és minden ott van, ami viszont igen.

* Most a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban dolgozol, a fiatalon elhunyt magyar szépségkirálynő, Molnár Csilla történetét dolgozzátok fel. A téma, azt mondtad, régóta érdekel. Miért érezted azt, hogy erről érdemes beszélni a színházban?

— Engem érdekelnek a nagyon személyes, dokumentarista történetek, régóta foglalkozom azzal, hogy mitológiákkal vagy történetekkel összevegyítem őket. Dér András és Hartai László dokumentumfilmje nagyon nagy hatással volt rám. Több olyan előadásom is van, amelyben egy nő kritikusan reagál a körülötte lévő világra, és feláldozza magát, vagy feláldozzák. A Hullámtörésben például, melyet a Radnótiban rendeztem. De Eperjesi Ágnes — aki a doktori iskolában tanított — is foglalkozik a Molnár Csilla témával, képzőművészeti irányból feminista megközelítésben. Ezek is hatottak rám. Amikor Gábor felkért, éreztem, ezt kell megcsinálnom, Csilla története Vajdaságba is elért, ráadásul ez egy univerzális téma. Én egyébként hétéves koromtól írok naplót. Sokat segít az írás. Mások önéletrajzát is szívesen olvasom, szerintem például történelmet is inkább így kellene tanítani, úgy kerülök közelebb egy-egy korhoz, ha valaki szemén keresztül látom azt, nem száraz tények sorjáznak egymás után. Dokumentarista dolgokat, önéletírásokat, filmeket, regényeket szoktam adaptálni. Nagyobb szabadságom van így, hogy mire helyezem a fókuszt a szerkesztésben.

* A dokumentumfilmből indultok ki, s Csilla történetét Iphigénia sorsával szövitek össze Horváth Panna társszerződdel. Miért éppen Iphigénia?

— Mindkét nő kiábrándul a körülötte lévő világból. Iphigénia úgy dönt, feláldozza magát. Szerintem Csilla nem, az ő tettét inkább látom segélykiáltásnak, mint konkrét öngyilkosságnak. Egy kis faluból (azóta Fonyód 1989-ben megkapta a városi rangot) hirtelen felkerül Pestre, sok ember közé, bejön egy politikai szál is, hirtelen kell reagálni számára ismeretlen, sokszor nem fair dolgokra, s egy ponton besokall és kicsekkol. Engem jobban érdekelnek az olyan történetek, ahol mindenkinek megvan az igaza, és nem rosszak meg jók vannak bennük. Csilla történetében az üzletemberek és politikusok a saját gesztenyéjüket próbálták kikapargatni, nem voltak tekintettel arra, hogy minek milyen következményei lesznek. De biztos, hogy a maguk módján ők is azt akarták, hogy legyen valami előrelépés a kapitalizmussal. Nem akarták megölni Csillát, de túl sok minden hatott egymásra. Ott vannak az otthoni drámák, nem lehet ráfogni, hogy a gonosz szülők miatt történt bármi, ők egyszerűen csak nem feltétlen tudtak jól reagálni a helyzetre. Iphigénia apja, Agamemnón egy hadvezér, aki a testvére miatt nagyon rossz helyzetbe kerül, helyt kell állnia hadvezérként, politikusként, férjként, apaként is. Iphigénia kiábrándul, és úgy dönt, feláldozza magát — ez egy erős szembesülés, felnövés, világból való kiábrándulás is. Ha az előadás szövegét nézzük, akkor nagyon dokumentarista lesz, hiszen valódi emberek szájából elhangzott szövegeken és az Iphigénián kívül mást nem nagyon írtunk bele, de a forma nem feltétlenül dokumentarista. Sok lesz benne a zene, koreográfia, képiség, szimbólumok, a színészeknek sokszor kell karaktert váltaniuk, ami szintén izgalmas. Ott van tehát egy dokumentarista szál, a görögök, a szocializmus, megjelenik a vadászat s az ehhez kötődő archetípusok, de ha egy szót kellene mondanom az előadás központi témájával kapcsolatban, az a felelősségvállalás lenne. Itt ugyanis mindenki a másikra mutogatott, mentegette magát. Szóval Csilla tragédiája sok mindenre rámutatott, s ezek a dolgok most sem történnének másként. Ráadásul van egy szépségverseny zsűrivel, tehát minden kifelé történik, mint egy színházban, izgalmas a forma.

* Szerinted azóta, amióta Csilla élt, változott-e a nőkről, szépségről, sikerről alkotott képünk, vagy látsz párhuzamot?

— Van egy csomó párhuzam, de sok szempontból át is alakult a szépségipar gépezete. Én bevallom, nagy hülyeségnek tartom a szépséget kompetitívvé tenni, hiszen annyira szubjektív, nem jó piacosítani, paraméterek közé szorítani. Ez színházilag is nagyon érdekes. A néző nem kukucskál, hanem aktív résztvevő. A dokumentumfilmbe is belelát, melyben a szereplők szintén kifelé beszélnek. Szóval a szituáció teljes mértékben megegyezik egy színházi helyzettel.

* Vannak még fel nem fejtett szálak az ügy kapcsán?

— Ez jó kérdés. Most újra feljött ez a téma, nemrég jelent meg Futács Károly könyve, a Záróra a Gyöngyhalászban, ő volt Csilla szerelme, a Gyöngyhalász diszkó tulajdonosa. A 444 leporolta a dokumentumfilmet, ismét vetítik, Eperjesi Ági projektuma is néhány éve volt, szóval foglalkoznak vele. Friderikusz egy egész interjúkötetet szentelt az ügynek, s ő konkrétan mindenkivel beszélt, aki szóba kerül. A felelősségvállalás és a korrupció miatt éli reneszánszát ez a történet, hiszen vezető pozícióban lévő emberek sok esetben nem hajlandók vállalni tetteik és szavaik után a felelősséget.

* Az Egy tökéletes nap című előadásodban az ALS-ben szenvedő Karsai Dániel alkotmányjogász életét dolgozod fel, aki harcolt az élet végi döntés magyarországi engedélyezéséért, Dániel maga is sokat segített a szöveg írásában. A bemutatót még látta, nem sokkal később azonban meghalt. Mesélj egy kicsit erről a munkáról.

— Karsai György klasszika-filológus, aki tanított az egyetemen, volt a doktori iskola vezetője is. Az ő testvérének a fia volt Dani, aki az egyetemfoglalás ügyét alkotmányjogászként vitte az SZFE-n. Tudtam tehát, ki ő, egy szupersztár jogász volt akkoriban, egy ereje teljében lévő negyvenes férfi. Aztán kiderült, hogy ALS-es, mely olyan betegség, hogy folyamatosan lebénulnak az izmaid, a végén már nyelni, lélegezni sem tudsz, de az agyad tökéletes marad, szóval jóformán bezár a testedbe. Ő az élet végi döntések kapcsán elhatározta, hogy Strasbourgban is beadja az ügyet, ezért küzdött. Ezzel párhuzamosan elkezdett írni egy színdarabot, melynek kiindulópontja egy ima volt. Hogy ha volna eutanázia, s ő ott az ágyán bevenné ezt a tablettát, akkor mi történne? Életszituációkat írt, vitadrámát az eutanáziáról. Ezt elküldte nekem. Zavarba ejtő volt, hiszen nagyon személyes dolog, egy haldokló, de közben elképesztően küzdő ember szavai. Bíró Bencével feljártunk hozzá beszélgetni, s mondtam, hogy engem jobban érdekelne, ha ő arról írna, hogyan éli meg azt, ami történik a testével. Ő is írni kezdett, és mi is Bíró Bencével és Horváth Pannával együtt, ebből lett aztán az előadás, melyet a 6SZÍN-ben játszanak. Az első része eléggé személyes, ez a testéhez való viszonya, és hogy hogyan változtak meg a kapcsolatai, a második fele inkább politikai reakciókra helyezi a hangsúlyt, és az egész jogi ügyre. Látta a darabot a történet minden szereplője: ő maga, az ápolója, a családtagjai közül is néhányan. Veszélyes dolgok ezek, az autobiográfia, autofikció mindig nagy etikai kérdéseket vet fel, hiszen sokszor még élnek azok, akikről szól, ezért nem mindegy, hogyan nyúlunk hozzá az anyaghoz. Dani még látta a bemutatót a nyáron, s az ősszel még egyszer, de sajnos nem sokkal később meghalt.

* Mi lesz a következő projektumod?

— Egy kicsit másmilyen jellegű dolog lesz, a Magyar Zene Házában fogok dolgozni egy koncerten. Van egy táncos-zenész barátom, akivel nagy vitáink vannak az underground zenei gyökereinkről, erről a furcsa melankólianosztalgiáról. Úgyhogy ebből indult ki ez a zenei projektum.

* Második alkalommal dolgozol Szabadkán, azt látom, jól érzed itt magad.

— Jól látod. Az itteni időm nagy részét a színházban töltöm. A KDSZ csapatával még nem dolgoztam, de nagyon durván jó vele a munka. Értjük egymást, felszabadító az együttműködés. Dolgosak, mégis felszabadult a hangulat, és iszonyatosan jó energiáik vannak. Lehet, munkamániásnak hangzom ezzel a kijelentéssel, de engem egy csomó próba feltölt. A városra kevés időm maradt, izgalmas a szocializmus és a szecesszió keveredése, örülök a sok fának. Érzek itt egy direktséget és nyitottságot az emberekben, ami jó. 

* Neked személyesen mit adott Csilla története, akár emberileg, akár művészileg?

— Hogy nem szabad hagyni, hogy a dolgok idáig jussanak, időben kell reagálni. Kicsiben és nagyban is, szóval személyes kapcsolatainkban és kollektív, társadalmi helyzetekben is reflektálni kell dolgokra, ébernek kell lenni, és figyelni egymásra.

* Ha Csilla ott ülne a nézők soraiban, akkor mit szeretnél, hogy érezzen?

— Hogy ami vele történt, nem maradt nyomtalanul.