— Nem vagyok egy tipikus rovatalany — mondja mosolyogva E. —, nem érzem magam ugyanis elhagyatottnak, sem szerencsétlennek, még csak gyökértelennek sem. Hála annak a két embernek, aki a szabadkai lelencházban rám figyelt fel legelőször. Azt mondják, nyolc hónapos voltam, és ahogy őket néztem, ahogy nyújtottam a kezemet, egyértelműen azt jelezte, egymásra találtunk. És az elmúlt évek is erről tanúskodnak. Én a család harmadik gyereke vagyok. A szüleim jól szituáltak, minden tekintetben irigylésre méltó életet élnek, amit szorgalmuknak, talpraesettségüknek köszönhetnek. Ötéves házasok voltak, amikor anyám terhes maradt. Mindketten kislányt akartak, de az elsőszülött fiú lett, és a második is, aki két évvel később jött. Nem tudom, miért, ők mindenáron kislányt akartak, de az orvosuk szerint erre nem számíthattak a gyermek nemét meghatározó kromoszómák miatt. Sosem tudják meg, igaza volt-e a nőgyógyásznak, ők ugyanis első szóra hittek neki, és nem akartak kísérletezni. Emellett az anyámnak súlyos nőgyógyászati betegsége is lett, mely műtétet követelt. Emiatt többé nem lehetett terhes. Így született meg az ötlet az örökbefogadásról. Elég gyorsan folyt az eljárás, néhány hónap múlva már volt családom, és az első szülinapomon már anya sütötte a tortámat. Köztem és a fiatalabb bátyám között négy év korkülönbség van.

Csodálatosan szép gyermekkorom volt. A két batyust úgy nevelték, hogy én nemcsak a legkisebb, de a leggyengébb is vagyok, így a „férfiak” dolga, hogy minden helyzetben megóvjanak. Iskolába indultam, az enyém volt a legszebb tanszer, anya minden áldott nap készített uzsonnát is. Nagyon szép idők voltak, otthon mindig történt valami, ami miatt az egész család vidám és boldog volt. Nyolcadikba indultam, amikor a szüleim elmondták, hogy ők nem a vér szerinti szüleim. Az igazi szüleimet nem ismerik, a kapott adatok alapján apámról semmit sem tudni, anyám önakaratából hagyott a lelencházban két hónapos koromban. Ha visszagondolok ezekre az eseményekre, nem érzek semmiféle csalódást, fájdalmat. Nekem anya volt az édesanyám, csak én hívtam így, a fiúk egyszerűen csak anyunak szólították. Sohasem éreztem, hogy bármiben is megkülönböztetnek a saját gyerekeiktől. Mi egy család voltunk, öt test és egy lélek — apa mindig ezt mondta, ha lefekvés előtt összeölelkeztünk.

Eszembe sem jutott, hogy a szülőanyám után kutassak. Ahogy idősödtem, csak erősödött bennem a tudat, hogy vannak hozzám hasonló gyerekek, akikre nem tart igényt az anyjuk. Egyetemet fejeztem be, tanügyi dolgozó vagyok. Van egy kétéves fiam, a szüleimtől kapott segítséggel megoldottuk a lakáskérdést is, a férjemmel és a fiunkkal minden vasárnap a szüleimnél ebédelünk, csak a fiatalabb bátyám hiányzik, aki Norvégiában dolgozik. Kapcsolgatás közben véletlenül találtam egy tévéállomást, melyen már hosszabb ideje foglalkoznak a szülőotthonokból eltűnt újszülöttekkel. Ekkor éreztem először, hogy érdekes volna szembenézni a szülőanyámmal. Közöltem a családdal, és valamennyiük segítségével elindítottuk a keresést. Kiderült, engem nem adott el az anyám, nem is loptak el tőle, ő maga írta alá a papírt, mely szerint lemond rólam. Ha most visszaidézem a keresés első napját, először gondolkodtam el azon, ha véletlenül megtalálom, mit mondjak neki. De feleslegesen törtem a fejem ezen.

Először azt derítettük ki, hogy a nő egy dél-szerbiai, tizenkilenc éves prosti volt, akit az anyja hozott a lelencházba babástul, mindenestül. Jó messzire vittek, nehogy a hír elérjen a környezetükbe. Így bukkantak rám a szüleim. A kutatás során megtaláltuk a szülőanyámat, aki egy szerémségi faluban él, férje és három felnőtt gyereke van. A szociális gondozó magánúton segített a kutatásban. A szüleim megnyugtattak, hogy örök időkre az ő lányuk maradok, és éppen úgy szeretnek, mint eddig. De ők is helyesnek tartották, hogy találkozzak vele. Sőt, édesanya felkínálta a közreműködését: velem jön, ha megszervezünk egy találkozót. Amikor a szociális gondozó rátalált, és beszélt vele, megmondta neki, hogy az égvilágon semmit sem akarok tőle, azonkívül, hogy megismerjem, kinek köszönhetem az életet. Azt is mondta neki, hogy nincsenek anyagi követeléseim, csak egy találkozást szeretnék. De ezt sem akarta azzal az indoklással, hogy nem szeretné megzavarni a családja életét. Meg egyébként is, egészen biztosan vannak anyagi követeléseim is, mert nyilván hallottam, hogy a férje gazdag. Úgy érzem, pontot tettem a történet végére azzal, hogy az anyám nem az igazi, de édesanya.