(Elhangzott az MTA Debreceni Akadémiai Bizottságának székházában 2006. október 27-én az 1956 a néphagyományban elnevezésű konferencián)Én nem lehetek kívülálló, nem szemlélhetem kívülállóként az 56-os eseményeket. Az 1956-os események idején nyolcéves gyermek voltam. Szülőfalum, Kishegyes akkor még...
Én nem lehetek kívülálló, nem szemlélhetem kívülállóként az 56-os eseményeket. Az 1956-os események idején nyolcéves gyermek voltam. Szülőfalum, Kishegyes akkor még színtiszta magyar településnek számított. Szüleim, szomszédjaink, ismerőseink suttogva vagy fennhangon, mindenhol a forradalomról beszéltek. Szegény magyar testvéreink!, hallottam oly sokszor. Most már tudom, hogy a budapesti eseményekkel egyidejűleg megmozdult a határon túli magyarság legnagyobb része.
A címben hangsúlyozott magyar jelző nemcsak az emigránsok etnikumjellegét szándékozik hangsúlyozni, ennél többről van szó. Mi, vajdaságiak, ha úgy tetszik, délvidékiek, a közelmúltban szerb emigránsokkal is találkoztunk. Akkor is, ma is a magyar menekültekkel kapcsolatban így fogalmaz a lakosság: 1956-ban magyar menekültek érkeztek. Az 1991 és 1995 között idetelepült szerb menekültekről más megvilágításban beszélnek: több száz menekültet kaptunk. A két kifejezés sok mindent takar.
A szovjet és a kelet-európai kommunista rendszereknek az 1990-es években bekövetkezett bukása után a kutatók előtt megnyíltak a volt szovjet és a jugoszláviai levéltárak. A történészeknek lehetőségük nyílt az (addig érthető okokból titokban tartott) releváns dokumentumok feldolgozására. Tény és való, hogy megrázó adatok láttak napvilágot. Ezek a dokumentumok azonban nem szólnak arról, hogy az egyszerű ,,kisember' hogyan vállalt sorsközösséget a menekültekkel. åk ma sem a hivatalos emlékezet forrásai.
Pontosan ötven év múlt el az 56-os magyar forradalom és szabadságharc óta, melyben a vajdasági magyarság közvetlenül vagy közvetve érintve volt. Fél évszázad elmúltával idézem fel a történések kishegyesi és részben vajdasági vonatkozásait.
Személyes visszaemlékezés
Esténként szüleimmel fogtuk a kisszéket, sámlit, a pokrócot, és indultunk a másik utcába a rádió híreit hallgatni. Kevés rádiókészülék volt akkor még a faluban. Akinek viszont volt, az most kitette az utcai ablakba, s az egybegyűltek hallgatták az akkor legjelentősebbnek számító hírközlő szerv közül a Szabad Európa Rádiót és a londoni BBC-t. A felnőttek aggódva hallgatták a híreket. Mélységesen együtt éreztek a forradalmárokkal. Mi, gyerekek csak azt éreztük, hogy valami nagyon nagy baj van. A lakosság többsége az említett rádióállomások híradásaiból naprakészen követte az eseményeket. A Magyar Szó napilapot akkor még kevesen olvasták, kivéve a vasárnapi számát. Nem volt még szokásban a rendszeres újságolvasás. Hiányzott a rávaló is, de ennél sokkal lényegesebb az, amiért nem az újságból akartak értesülni az eseményekről, hogy nem hittek a nyomtatott sajtónak, annak ellenére sem, hogy a magyarországi események a jugoszláv lapok címoldalára, a hírek élére kerültek. Mindettől függetlenül a nyugati rádióállomásokból érkező hírek számítottak hiteleseknek. A Szabad Európa Rádió reményt keltett az emberekben. A szerb nyelven megjelenő újságokat a nyelvismeret hiányában amúgy is kevesen olvasták, s még a ,,jugoszlávság' is gyerekcipőben járt ekkoriban. Egyébként is gyűlölték a kommunizmust. Az újságok pedig csak azt írhatták meg, amit a belgrádi hatalom eszmeisége megengedett. Ezért nem hittek az újságoknak.
Az Újvidéki Rádió egy hétre előre közzétett műsorából pedig - most így utólag elemezve - nem világlik ki, hogy voltak-e rendkívüli változások a műsorrendben. Feltételezhető, hogy a Magyarországról érkező jelentések a rendes hírműsorokban (a reggeli hírek és a sajtószemle, az esti Hangos híradó, esetleg a délutáni Időszerű téma c. adásban) hangzottak el. A fentebb említett nyugati rádióállomások együtt érző hangneme megfelelt a vajdasági magyarság érzelmeinek. A határon túli magyarok ezt a forradalmat úgy élték meg mint a kommunizmus (és a Szovjetunió) elleni felkelést. A régi öregek féltek, hogy az új rendszer eltörli évszázados hagyományaikat, hogy az iskolákban, a művelődési élet területén csírájában fojtják majd el a nemzeti tudatot. Tudták, hogy annak a társadalomnak, amelyben eltűnik a karácsony meg húsvét a családi ünnepnapokból, előbb vagy utóbb vesznie kell. E felismerés birtokában a forradalom nemzeti jellegét helyezte előtérbe a határon kívüli magyarság. Számára teljesen más üzenete volt, mint ahogyan a jugoszláv kormány a kezdetekkor értékelte. Tulajdonképpen szimpatizált a forradalmárokkal. Ennek ellenére tény és való, hogy a jugoszláv vezetőség már a forradalom kitörésének napján katonailag megerősítette az ország északi határát, s több hónapig készenléti állapotban voltak a honvédelmi egységek.
Benne volt a levegőben
,,A jugoszláv kormány támogatta a változásokat, mert partnert vélt felfedezni a magyarokban. Idővel azonban Titóék rájöttek, hogy az 56-os események nem az a forradalom, amelyből majd egy szocialista ország fog születni, hiszen a nép a kommunizmus ellen lázadt fel és harcolt. Többpártrendszert hirdettek. A szabad választásokra vonatkozó demokratikus irányultság ellentétes volt a JKSZ elveivel. Miután ezt meglátta a jugoszláv kormány, Moszkvával közösen részt vett a leverésében.' (Frankovics György: Nagy Imre ,,menedékjoga'. Magyar Szó, 2006. okt. 21-22., Hétvége, IV. o.) Így történt a forradalom kétarcú megítélése a belgrádi kormány és Tito részéről. A délvidéki magyarok ezt pontosan tudták, érezték, bár erről hivatalos nyilatkozat 1977-ig, Veljko Mićunović könyvének megjelenéséig nem látott napvilágot. Hruscsov és Malenkov 1956. november 2-3-ai titkos Brioni-szigeteki találkozója a történészek előtt még nem volt ismeretes. A körülmények megváltozásáról híradás nélkül is értesült a vajdasági magyarság. Benne volt a levegőben. A nép ,,büdös kommunisták”-nak nevezte a belgrádi hatalmat s annak kiszolgálóit.
A belgrádi hatalom iránti, amúgy is gyenge lábakon álló bizalom november 22-én, Nagy Imre kiadatásának napján ismét alapjaiban rendült meg.
E felvezető gondolatok után, engedjék meg, hogy Albert Camus szavait idézzem: ,,Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában. Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és a halál erőivel, amelyek elhomályosítják a történelmet - bontakozik az élet és a meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezünk, és amely a szabad alkotás és a szabad munka terméke.'(A magyarok vére. A Hét Napnak az 1956-os forradalom évfordulójára megjelentetett melléklete, 2006 októbere.)
Történészek és politológusok dolga, hogy megírják a történtek számvetését. Én az 56-os forradalom ötvenedik évfordulóján az emberi felemelkedés hatalmas mozgalmáról és az egyszerű ember nagyságáról szeretnék írni. Nem számvetés és nem mérlegkészítés a célom. Az 56-os forradalom jugoszláviai vonatkozásaival kisgyermekkorom óta foglalkozom az oral history módszerével. Kutatásaim során sikerült megszólaltatnom néhány idős személyt azok közül, akik abban az időben kapcsolatban álltak a menekültekkel, továbbá a faluban megtelepedett két család egyetlen, ma is élő résztvevőjét, Simonyik Máriát, aki elmesélte menekülésük szomorú történetét. Az emlékkép kapcsán számos beszélgetést, élményt elevenítettem fel, immár hivatalos adatközlés formájában.
(Folytatjuk)