Az embert, akit szerteágazó, továbbá a magyar identitást megőrző és közösségformáló tevékenységét elismerve, illetve méltatva 2017 januárjában a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség is díjazott. Emlékszem, a kolléganő az akkori alkalom apropójából készített és publikált beszélgetésünkkor is kiemelte: a díj rettenetesen kötelezi! „Nem arra — nyilatkozta annak idején —, hogy az eddiginél többet hozzak ki magamból, inkább arra, hogy továbbra is tartani tudjam ezt a szintet.” Egy jól összerázódott végvári csapat munkáját tükrözve. Csak hát az idő meg a permanens létszámbeli fogyatkozás…

* Ezúttal viszont még magasabbra tétetett az a bizonyos léc. Lehet-e, szabad-e az eddiginél még intenzívebb erőbevetésben gondolkodnod?

— Az elmúlt évek folyamán a rendszeres munka és a családban vállalt kötelesség mellett — gondolok itt az unoka dédelgetésére — a közösségünkben, az egyesületben is folyamatosan, napról napra tettem/tettük a dolgunkat. Jöttek egymás után a feladatok, mi pedig szépen, sorjában oldottuk meg őket. A legjobb belátásunk, tudásunk és erőnk szerint. Ez volt a kötelesség, melyet felvállaltunk, és ha nem is tudtam, de éreztem, mindaddig nem lehet abbahagyni, amíg minden a helyére nem kerül. Legyen az irat vagy „egyszerű” tégla a hertelendyfalvi bukovinai székelyek újonnan kialakított tájházának valamely falában. Mert befogadó hajlékot építhettünk, székely kapuval meg kopjafával, mindazon tárgyi örökségnek, amelyet a helyiek önzetlenül adományoztak az egyesületnek. Az anyaországi és a hazai támogatásoknak köszönhetően — zsinórban immáron hatodik esztendeje — újabbnál újabb projektumot, elképzelést és álmot valósíthat(t)unk meg. Noha az elismerés természetesen még inkább kötelez, a munkát egyébként sem hagytuk volna abba. Tartozunk ezzel az elődöknek, akik már a ’70-es években álmodtak egy ilyen létesítményről, de mivel más időket éltek akkortájt… Tartozunk továbbá a hertelendyfalvi bukovinai székely közösségnek, mely több mint 137 éve él itt. Féltőn őrizve nyelvjárását és szokásait, szellemi és tárgyi örökségét. Számbeli lemorzsolódásának ellenére. S persze az utánunk jövő nemzedékeknek is tartozunk. Személyes példamutatással.

* Korábbi beszélgetéseink alkalmával többször is nyomatékosítottad, hogy a (plusz) munkához szükséges erőt elsősorban a családodból, a gyermekeidből merítetted, akik hozzátok hasonlóan nemcsak itt maradtak, de maguk is aktív részesei a végvári megpróbáltatásoknak.

— Továbbra is azt vallom, hogy egymagam, szóval a családom és a közösségünk nélkül nem lettem volna képes ilyen felelős kötelezettséget vállalni. Házastársam, akire mindig számíthatok, már több mint két évtizede az egyesület elnöke. No, de nem azért, mert ő ezt így kívánja, hanem azért, mert a fiatalok sorából eddig még senki sem vállalta a váltást. Két leánygyermekünk úgyszólván az egyesületben nőtt fel. A vők is vállalnak feladatot, és a hároméves kis unokánk is szeret a Tamásiba menni. Így szokott válaszolni, amikor rákérdeznek. Fiataljainkat — és itt nem csak a saját, vér szerinti gyermekeinkre gondolok — sajnos már eleve kötelezi a rendszeres munkavállalással járó munkaidő. S ez a taposómalom, főleg manapság, egyre kevesebb (mozgás)teret tesz lehetővé számukra a művelődési életben rejlő szórakozáshoz. A mi korunkban más volt az időbeosztás. Ami viszont mégis közös bennünk, hogy ők is örömüket lelik az egyesületünkben zajló munkálatokban, közös programokban, a gyerekekkel való köznapi, illetve ünnepváró foglalkozásokban. Természetesen vannak, minden igyekezetünk ellenére is adódnak nehézségek meg problémák, viszont… Ha megvan a kellő jó szándék, maguk a megoldások sem maradnak el. Erre is építkezünk. Egy ilyen kis közösségben, mint a mehink, minden ember számít!

* A hatékony közösségépítés képletéből, legalábbis egy esztendővel ezelőttig, egyszerűen elképzelhetetlen lett volna kihagyni az emberek és szomszédaik közötti személyes találkozásokat. Meglátásod szerint, midőn újra visszakapjuk régi életünket, marad-e még erő, kedv és hajlandóság a folytatáshoz?

— Szomorú valóságunk része az is, hogy az elmúlt évben több oszlopos tagunk távozott az élők sorából. S igen, mindegyikük pótolhatatlan. A rendszeres, hagyományos rendezvényeinket sem tarthattuk meg az elmúlt év folyamán, de bármikor tapasztalható volt akár csak egy kevéske enyhítés is a járvány okozta körülmények miatt bevezetett szigorításokon, mégiscsak összejöttünk. Kisebb csoportokban ugyan, de találkoztunk egymással. S örültünk egymásnak. Mindez reményt ad. Sőt, bizonyosságot is! Hogy nemcsak erőnk, de hajlandóságunk is marad az újrakezdéshez. Bízunk benne, hogy a nemzeti újrakezdés évének meghirdetett 2021. esztendő számunkra is az újrakezdés éve lesz.

Lőcsei Ilona 1999 decemberében lett a Pancsovai RTV magyar szerkesztőségének oszlopos tagja. Eleinte gépíróként, majd fordítóként dolgozott, mivel az akkori tévéadásokat, csaknem tíz éven át, feliratozni is kellett szerb nyelven. Huszon-egynéhány évvel később, amikor a helyi magyar szerkesztőség előbb három, majd két tagra zsugorodott, kolléganőnk már nemcsak riporter és vágó, de alkalmasint operatőr is volt. „Beletanultam a szakmába, mert mindig voltak jó tanítóim, akikre felnéztem, és akik segítettek, hogy megszeressem azt a munkát, amelyet éppen végeztem. Nagyon szeretem a magyar nyelvet, már elemi iskolás koromban tudósítója voltam a Jó Pajtásnak, de akkor még álmodni sem mertem, hogy egykor ez lesz a mindennapi tevékenységem” — írta egy korábbi önéletrajzi vallomásában.

Három éven keresztül hetente egyórás magyar műsor szerkesztésére is vállalkozott a helyi rádióban, majd — ugyancsak felkérésre — az Info013 nevű hírportálon publikált helyi érdekű, magyar nyelvű híreket. A pancsovai Pančevac hetilapnak évi három alkalommal megjelenő magyar nyelvű mellékletét ugyancsak ő szerkeszti. Jelenünkben, idestova harmadik éve, Ilona a Pannon RTV pancsovai tudósítója. A szakmát folyamatosan tanulva és tökéletesítve, tudását és tapasztalatait pedig fiatalabb munkatársaival önzetlenül megosztva.

* Ha tehetnéd, így utólag rálátva a dolgok hozadékaira, változtatnál-e bármin, ha történetesen ma kellene életösvényt választanod önmagadnak?

— Gyorsan elszállt az idő! Mondjam, hogy több mint huszonöt éve vagyok az egyesület titkára? Nehéz időket is átéltünk, mint amilyenek az inflációs évek voltak, meg a bombázás. Amikor nemcsak a családunk megélhetésére kellett gondot viselni, hanem az egyesület fennmaradására is. De, a rossz emlékeket magam mögött hagyva, örömmel nyugtázom, erőst sok szép évet éltem meg az egyesületben való tevékenységem alatt. Nagyon sok szép helyen megfordultunk, és olyan embereket ismertem meg, akik szebbé tették az életemet. Számomra a személyes kapcsolatok, a barátságok pótolhatatlanok, és szeretettel gondolok erdélyi, anyaországi barátainkra, ismerőseinkre, akikkel felejthetetlen élmények kötnek össze. És a hertelendyfalviakra, idehaza és szerte a nagyvilágban. A rokonokra és a barátokra, akik közül sajnos többen is a messzi távolból figyelik tevékenységünket. Ellenben annál körültekintőbben. A legcudarabb időkben is kitartásra ösztönözve, jókívánságaikat küldve számunkra. Visszatekintve eddigi életemre és mindazokra a feladatokra, amelyeket el tudtam végezni, szóval, ha újra kellene kezdenem, ma sem cselekednénk másképp. Persze, voltak olyan helyzetek is, amikor — bár sikeresen bevégeztük, mit elkezdtünk — csak ennyit mondtam páromnak: ha mindezt tudjuk, min kell majd átvergődnünk, dehogyis vágunk bele! Merthogy voltak ilyen pillanatok is… Amikor úgy tűnt, minden erőfeszítésünk ellenére sem tudjuk megoldani az éppen felmerülő gondokat. Istennek hála, fohászaink végül mindig meghallgatásra találtak. Úgy érzem, az évek során nemcsak lelki gazdagságot, de nyugalmat is leltem. Ezt koronázta most meg a rangos, anyaországi elismerés, melyért ezúton is hálás szívvel köszönetet mondok.