Pedig a János vitéz veszélyes, mert annak ellenére, hogy Petőfi költeménye méltán van az egyik legmagasabb polcán a magyar kultúrának, igen könnyű a darabból holt színházat csinálni (túlzásba vitt tisztelet, szavalás, operettes éneklés, XIX. századi beszédmodor útján). Darabot mondtam, pedig a színészek nem egy létező adaptációt vettek alapul, hanem az ismert történethez egészen új szövegkönyvet alakítottak ki maguknak a János vitéz párbeszédes részeinek és Petőfi verseinek felhasználásával. A szöveg pedig, noha nagyjából kétharmadát adják a versek, nem kelt eklektikus hatást, teljesen egységesnek érzi a néző.

Van az a verse Petőfinek, amelyben az apa így kicsinyli le a fia szakmáját, a színészetet: Szeretném látni egyszer, / mint hánysz bukfenceket. Azóta nagyot fordult a világ, a színész ma polihisztor, egyebek között akrobata. A Kukorica Jancsi is tartalmaz néhány akrobatikus, igen látványosan kivitelezett mozdulatot, mely után a nézősereg szeme testületileg elkerekedett. Különösen Berta űzte aktívan a szemkerekítést.

Népszínház ez, a legjobb értelemben, mint, mondjuk, a Tanyaszínház. Jó néhányszor eszünkbe juthatott az előadás során a Commedia dell’arte, de akár Hernyák György, az osztályvezető tanár néhány évvel ezelőtti Csongor és Tündéje is, csak ez az előadás egyetlen térbe zsúfolja be ugyanazt a fantáziamennyiséget. Egyébként az előadás humora egészen cirkuszi. A poénokat nem is igazán éri meg idézni, mert a színészek remek bohóckodásától működnek igazán. Szégyentelen bolondozást látunk, és mindig eltalálják azt a vékony sávot, ahol a játék még nem fullad ripacskodásba, de már egyszerűen lehetetlen nem röhögni. Például nem hittem, hogy a halandzsázás ennyire vicces lehet, de a nemzeti sztereotípiákra is többször rájátszanak, mind a törökre, mind a franciára és halványan még a magyarra is. Bőven láthattunk izgalmas megoldásokat. Teszem azt, a zsiványok jelenetét egy hatalmas, háromszemélyes poncsóval oldották meg, melyre kalapok voltak varrva, olyanok, mint amilyeneket a zsiványokat játszó színészek viselnek a jelenetben. Az óriásponcsóba hárman bújtak bele, de a néző tömeget lát. Egyébként éppen ez a jelenet az, amelytől kezdve az előadás igazán él.

A zenekart sem szabad említés nélkül hagyni: Bakos Árpád, Pálfi Ervin, Klemm Dávid, Pongó Gábor — a Kukorica Jancsihoz álmodni sem lehet jobb zenészeket. Szinte folyamatosan játszanak, Bakos Árpád időnként narrációt énekel, sokszor pedig a dalbetéteket kísérik (a dalokat egyébként nem a Kacsóh Pongrác-féle daljátékból vették át, ezek valójában a darabba beillesztett, amolyan vajdasági, világzenei stílusú megzenésített versek).

A két férfi, Berta és Ricz egyébként egy leheletnyivel több teret kapott a két nőnél. Ez elkerülhetetlen volt, hiszen a János vitéz alapvetően férfiközpontú történet. Molnár G. Nóra és Blaskó Lea viszont kihasználják a kapott időt: Blaskó igen szerethetőre formálja Iluskát, és Molnár G. Nóra is bizonyítja tehetségét: a mostoha szerepében alapjában véve jó, bár néhol talán egy kissé halványabb a kelleténél, viszont a többi szerepében (pl. a francia királylányéban )jócskán kárpótolja a nézőt. Berta Csongor ezúttal leginkább komikusi tehetségét mutatta meg, Ricz Ármin pedig sokoldalúan oldja meg a főszerepet, Kukorica Jancsit: ha kell, karikással durrogtat, ha kell, igazi érzelmeket mutat meg mély beleéléssel.

Ha kötözködni akarok, akkor azt mondom, hogy a János vitéz második fele, a mesei rész (óriások stb.) nem igazán érvényesül itt. Merthogy nagyrészt ki van vágva. Butaság azonban kötözködni, ez a befejezés ugyanis (vigyázat, eretnek kijelentés következik!) jobb, mint az eredeti. Pontosabban: ma jobb. Nem önkényes, művészkedő átírás: kibont egy olyan jelentést, amely az eredeti műben is benne volt (ha nem is ennyire explicit módon), és amelyet sok adaptáció hanyagolt. Az operettes szerelmi megdicsőülés elmarad, helyette kapunk egy borzongatóan szép, komor, emlékezetes befejezést.

A Kukorica Jancsi megszólít: megnevettet, a mai valóságra reflektál, és végül megráz.

Lelke van.