* Mennyire fontos a zene az ön életében?

— A zene az életem. Szüleim 1977-ben írattak be az apatini zeneiskolába, és azóta a zene meghatározó része a mindennapjaimnak. Most, ötvenhét évesen, visszatekintve elmondhatom, hogy folyamatosan, megszakítás nélkül foglalkoztam vele. A klasszikus zenétől kezdve a népzenén át a jazzig számos műfajba belekóstoltam, hiszen a sokoldalúság teszi teljessé a zenészt.

* Milyen hangszereken játszik?

— Elsősorban tubás vagyok, ezen a szakon végeztem az egyetemen. Emellett játszom basszusgitáron és billentyűs hangszereken is. Zenei tanulmányaimat Apatinban kezdtem zongorán, majd a Szabadkai Zeneiskolában párhuzamosan zeneelméletet és trombont tanultam. Később tubára felvételiztem, és középiskolai tanulmányaimat ezen a hangszeren is befejeztem. Ezután négy évig Belgrádban jártam egyetemre, majd elvégeztem a magiszteri képzést is. Bár tubásként diplomáztam, a többi hangszeren amatőr szinten játszom. Tudom, milyen szintű tudás szükséges ahhoz, hogy színpadra álljak, és ha nem érzem magam elég felkészültnek, inkább háttérmunkát vállalok. Basszusgitáron jazzt játszom, billentyűs hangszereken népzenét is megszólaltattam, és huszonöt éven át lakodalmakban muzsikáltam.

Szalai Attila felvétele

* Hogyan alakult a zenei pályafutása?

— Belgrádban zenéltem egészen a világjárvány kitöréséig. Már az egyetemi éveim alatt ösztöndíjasként játszottam a Belgrádi Filharmóniában, ahol öt-hat évig maradtam. Az akkori fizetésem még az ottani lakhatásomat sem fedezte, így amikor a feleségem várandós lett, hazaköltöztünk Kupuszinára. Apatinban kaptam munkát, de továbbra is szerződéses alapon dolgoztam Belgrádban. Játszottam a filharmóniában, a Szerbiai Rádió és Televízió szimfonikus zenekarában, az operában, valamint több színházban is, egészen a pandémiáig. Akkor döntöttem úgy, hogy befejezem ezt az időszakot. Nem a zene fárasztott ki, hanem a sok utazás. Szerződésesként mindig meg kellett jelenni, bármilyen is volt az időjárás. Hetente több száz kilométert tettem meg, hétvégén és hétköznap egyaránt. Amíg fiatal az ember, jobban bírja, de egy idő után már túl megterhelővé vált.

* Sokan úgy vélik, hogy tehetségével és szakmai felkészültségével nemzetközi szinten is megállná a helyét. Soha nem gondolkodott azon, hogy külföldön kamatoztassa tudását?

— A tehetség csupán 5%, a siker 95%-a kemény munka. Mindig a realitások talaján maradtam, és így nevelem a gyerekeimet, valamint így tanítom a diákjaimat is. A zene előadó-művészet — nem én mondom meg, milyen zenész vagyok, hanem a közönség. Lehetőség biztosan lett volna külföldre menni, de akkoriban kulturális és sportembargó volt, mozdulni sem lehetett. Néhány kollégámnak sikerült kijutnia, egyikük Amerikába, másikuk a szöuli operába. Mindketten csak egyéves szerződést kaptak, utána haza kellett térniük.

* Mennyire hatott a szülőfalujához való kötődése az itthon maradására?

— Természetesen kötődöm a gyökereimhez, ahogy mindenki, aki itt él. Amikor hazajöttem Belgrádból, vívódtam magammal — azért tanultam, hogy ott muzsikáljak, mégis hazatértem. Nem azért, mert a tanítás kevésbé értékes, hanem mert fiatalon nehéz volt eldöntenem, merre tovább. Ma már tudom, hogy nem bántam meg. Hiszem, hogy így kellett lennie. Egy kézzel fogható szakma eredménye azonnal látszik, a zenész munkája emlékekben él tovább, a pedagógusok pedig a tudást adják át. Volt néhány év, amikor harcoltam magamban, de végül arra jutottam, hogy talán éppen ezzel öregbítem a falum hírnevét.

* Hisz abban, hogy mindenki oda születik, ahol élnie kell?

— Lehet benne igazság. Sosem gondolkodtam mélyebben ezen, de talán ez volt a sorsom. Például kántornak kértek fel a templomban, pedig bárki más is lehetett volna. Egy falusi kántornak nem kell profi orgonistának lennie, csak gondoskodnia kell a misén a muzsikáról és az énekről. Akkoriban sokat utaztam Belgrádba, hétvégenként fellépéseim voltak, így kellett valaki, aki helyettesít. A templomban nemcsak az orgona szól, hanem a kórus is segít az éneklésben, és egy kivetítőn mindenki követheti a dalokat. Nálunk az egész templom együtt énekel.

* Kupuszinán pezsgő és sokrétű kulturális élet zajlik, ahol a néphagyományok és a zene egyaránt kiemelt szerepet kapnak. A település méltán híres a fúvószenekaráról is — ön milyen szerepet tölt be benne?

— A faluban régen is volt több zenekar, egyikben a nagyapám is játszott. Amikor 1995-ben hazajöttem Belgrádból, felkértek, hogy gyűjtsem egybe az idősebb zenészeket. Akkoriban még rivalizálás folyt köztük, de végül sikerült elindítani a zenekart. Kezdetben csak néhány indulót játszottunk, majd fokozatosan bővítettük a repertoárt. Harminc éve én és Koleszár Nándor voltunk a legfiatalabbak, ma már a legidősebbek közé tartozunk. A fiatalokat is bevontuk, és a zenekar vonzóvá tette a zeneiskolát. Eleinte rendszeresen próbáltunk, ma már főként ünnepeken lépünk fel, például a búcsún, az apatini halászesteken és nagyszombaton a feltámadást ünnepelve. A tagok ma már Budapesttől Belgrádig mindenfelé tanulnak, de ha nyáron sokan hazatérnek, akkor vendégszerepléseket is vállalunk.

* Emellett, ha szükség van rá, kísérik a falu néptáncosait, illetve bekapcsolódnak a híres kupuszinai színjátszó csoport munkájába is.

— A fúvószenekaron belül van egy kisebb kamaraegyüttes, mely kíséri a tánccsoportot, és néhány színdarabban is részt vett, például a Tuladuna és a Trezka című darabokban. Ezekben hat-hét tagú együttes muzsikált, és a kupuszinai népdalokat is beépítettük, ami nagy sikert aratott. A nagy, harminc–negyven fős zenekart nem mindig lehet mozgatni, de a kisebb csoport rugalmasabb. Bár a fúvószenekar önálló egység, ha van felkérés, más jellegű fellépéseket is vállalunk. Az elmúlt harminc évben számos fesztiválon és fúvószenekari találkozón jártunk Vajdaságban és Magyarországon is. A fellépések szervezése nem mindig könnyű, hiszen a tagok önkéntesen vesznek részt. A lényeg, hogy mindig meglegyenek a kulcsfontosságú hangszerek. Ha hiányoznak, a zenekar nem tud megszólalni. Egyszer pedig egy művészfilmben is szerepeltünk, az Arccal a földnek című produkcióban, melynek még a szabadkai bemutatóján is zenéltünk.

* Van elég fiatal és tehetséges zenész az utánpótláshoz?

— Van, de egyre kevesebb. A tehetség fejleszthető, ehhez azonban kell a gyerek, a tanár és a szülő együttműködése. Ha egyikük nem teszi oda magát, nem lesz eredmény. A szülők viszonyulása is megváltozott, ma sokkal lazábbak. Sok gyereket csak azért küldenek el zeneiskolába, hogy ne legyenek otthon. A digitális világ miatt sokan állandóan képernyő előtt vannak, és aki nem gyakorol, azzal nem lehet haladni. Ez különösen a rézfúvós hangszerekre igaz, mert azokhoz fizikai erőnlét is kell. Ha a gyerek csak 10 percig bírja fújni a hangszert, a maradék időben nem tudok vele érdemben dolgozni.

* A Dienes családról elmondható, hogy zenészcsalád?

— Igen, a nagyapám, az apám és a nagybátyám is zenélt. A rokonaim közül többen tanultak zenét, de a fiam és a lányom is ebben a világban mozog. Annak idején alapítottunk egy zenekart, nálunk próbáltunk, a gyerekeink pedig ebbe nőttek bele. Nem akartam, hogy művészeti szakra iratkozzanak, így előbb szakmát tanultak. Ákos hangtechnikus lett, majd Kőbányán jazz és pop-rock ütős szakon végzett, most a szabadkai Kosztolányi-színházban dolgozik, a Seen Sikas és a Night Cruisers Band együttesekben, valamint több színházi előadásban is zenél. Blanka a középiskolában ruhatervezőként végzett, majd befejezte az újvidéki Művészeti Akadémiát, most Sopronban dolgozik egy színházban. A vejem is, és a menyem is zenész. Szóval körbe vagyok véve zenészekkel.

* Hogyan érintette az, amikor megtudta, hogy Plakett elismerésben részesül?

— Amikor megtudtam, hogy megkapom a díjat, az első kérdésem ez volt a feleségemhez: megérdemlem én ezt? Mert amit csinálok, azt nem kötelességből, hanem szeretetből teszem. Ha valamit szeretünk, nem nehéz. Bár mindig vannak problémák, számomra ez természetes. Nagyon megörültem neki, ráadásul mindez szinte az utolsó pillanatig titokban maradt.