A hirdetésről mindig ugyanaz jut eszembe. Ugyanaz az ember: egy ismert vajdasági magyar politikus. És ugyanaz a néhány mondat, amelyet annak kapcsán mondott, hogy a fiatalok körében egyre nagyobb méreteket ölt a ki- és az elvándorlás. Azt mondta: nem érti, miért mennek ezek a fiatalok külföldre étteremben mosogatni, kávézóban felszolgálni, takarítani, ápolói munkát vállalni (valahogy úgy fogalmazott: idegenben idős emberek fenekét mosni), amikor ugyanilyen munkákat itthon is találni.

Én meg azt nem értem, hogy miért nem érti. Egyszerű. Azért, mert amit ezekért a munkákért itthon fizetnek — ha egyáltalán fizet a gazda —, abból nem lehet megélni. Aztán: itthon a mosogatópult mögé beállni nem a „valahol csak el kell kezdenit” jelenti. Itt ez nem az a hely, ahonnan jobban rá lehet látni más lehetőségekre, ahonnan fölfelé és sokfelé vezetne az út. Nincsenek kitörési pontok. Ez nem az ugródeszka. Hanem zsákutca.

Van egy ismerősöm, egy szabadkai asszony, aki idős emberek gondozásával foglalkozik már évek óta. Őt kérdeztem, hogy az ápolói munkalehetőségeket illetően mi a helyzet az egyre szaporodó magánintézmények háza táján. Azt mondja, nem egy idősek otthonának a büszke tulajdonosa hívta már: dolgozzon nála, kell a jó munkaerő. Amikor rákérdezett, mennyi lenne a fizetés, sorra ugyanaz volt a válasz — havi 16 000 dinár.

„Eszem ágában sincs, felejtse el. Ilyen gyalázatosan alacsony fizetést kínálni azért a kegyetlenül nehéz, keserves munkáért? Nem vagyok én erre rászorulva! Van nyugdíjam. Az, hogy öreg emberekről gondoskodom, nekem jövedelempótlás. Egyetlen néni lakására járok, aki nem fekvőbeteg, és nem éjjel-nappal vagyok nála, hanem csak délelőtt — havi húszezerért” — sorolja, mit válaszolt, és ahogy felidézi a történteket, úgy jön elő újra a sértettsége.

Megérti a fiatalokat. Nem kell csodálkozni rajta, mondja, hogy inkább külföldre mennek betegeket és időseket ápolni, mosogatni, felszolgálni, takarítócégnél munkát vállalni. Mert ott tisztességesen megfizetik őket. Meg tudnak élni a keresetükből. Akkor is, ha nincs bentlakás vagy nővérszálló, és az itthoni szülői ház helyett lakbért kell fizetni. Még spórolni is tudnak valamennyit, miközben elsajátítják a nyelvet, s alkalmuk van más lehetőségek, esélyek után nézni, kipróbálni magukat.

És akkor még nem beszéltünk arról, ami legalább annyira fontos, mint a tisztességesen megfizetett munka. Tapasztalatból mondja: itt, Szerbiában a gazda számára úgyszólván természetes, már-már magától értetődő, hogy nem jelenti be a munkását — nem fizeti a nyugdíjbiztosítását. Ha pedig alá is írat az alkalmazottal valamilyen papírt, nem fizeti ki a bért az első, aztán a második hónap után. Egészen addig, amíg a munkása, aki ingyen dolgozott neki, magától tovább nem áll. „Mit tehet ilyenkor az a szerencsétlen, aki így pórul járt? Semmit. Legföljebb köphet egy nagyot a főnök ablaka alá.”

Bólogat: külföldön a munkást bejelentik — ott nem mernek az állammal packázni. Abban is egyetértünk, hogy a megélhetésüket, a boldogulásukat külföldön kereső fiatalok nem okvetlenül érzik át, mennyire fontos, hogy bejelentett munkahelyük legyen. Ott és akkor mások a prioritásaik. Viszont a külföldön szerzett szolgálati éveknek később nagyon nagy jelentőségük lesz. Majd ha tíz, húsz vagy harminc év után hazajönnek, és itthoni munkaéveik végén (reméljük, lesz ilyen) maguk is nyugdíjba vonulnak.

Ismerősömnek erre is van egy története. A minap az utcán találkozott valakivel, aki régen a szomszédságában lakott, de már évek óta nem látták egymást. Szívélyes üdvözölés, néhány szokásos kérdés a család hogylétéről, aztán a férfi jókedvűen intett: „Na, akkor én megyek a bankba. Elseje van, felveszem a németországi nyugdíjamat. Tudod, gyári munkásként tizenöt évet dolgoztam náluk, mielőtt hazajöttem volna, hogy a gyerekeim itthon induljanak óvodába, iskolába. Most ez a tizenöt év menti meg az életemet. Hahaha... A németországi nyugdíjam 64 000 dinár!”

Ismerősöm is mosolygott. Osztozott az örömében. Nem volt szíve megkérdezni: az itthoni, negyedszázados severes munkája után ugyan hány dináros nyugdíjat kap. Nem volt szíve. És nem is illik ilyet kérdezni. De sejteni lehet. És érteni is.