A Hidas István ifjúsági díj célja elismerni a példaértékű, páciensek érdekében tett mindennapi megelőző és gyógyító házi- és családorvosi tevékenységet, illetve a felsőoktatásban a háziorvoslás iránt érdeklődést mutató fiatalok munkáját. A Vajdasági Magyar Orvosok és Fogorvosok Egyesületének ajánlásával, a Magyar Nemzeti Tanács közreműködésével a Magyar Általános Orvosok Tudományos Egyesülete és a Kárpát-medencei Családorvosi Fórum Kurátori Testülete ezzel a díjjal az idén dr. Móra Szabolcsot tüntette ki.

* Hogyan került az egészségügy közelébe?

– A topolyai gimnáziumba, általános szakra jártam, a természettudományok vonzottak, köztük leginkább a biológia, ám csak negyedikes gimnazista koromban döntöttem el, hogy orvos leszek. Akkoriban még olyan „önző érvek” motiváltak, mint a karriervágy, vonzott a fehér köpeny, az elismertség — az egyetemen szerettem bele a szakmába.

* Ön az első orvos a családban?

— Az édesapámnak állatorvos volt a szakmája, ám felügyelőként dolgozott a mezőgazdasági minisztériumban.

* Nehéz volt munkához jutnia, miután befejezte az egyetemet?

– Nem, nem volt nehéz. Topolyán és Zentán is jelentkeztem az egészségházban (akkor még egészségügyi központok voltak), és végül Zentánál maradtam, ott kezdtem el dolgozni. Letöltöttem a gyakorló fél évemet, utána a mentőszolgálatban voltam fél évig, majd Tornyosra kerültem, és szakosítás nélküli családorvosként dolgoztam.

* Tornyoson családorvosnak lenni — ezt ön karrierként élte meg?

— Hú, ez nagyon jó kérdés! Igen is, meg nem is! Attól függ, hogy kinek mi a karrier. Szakmailag nehéz fejlődni egy bizonyos pont után, viszont nagyon jó, hogy az ember maga van, tehát nem támaszkodhat senki másra, nincsenek körülötte szakorvosok, diagnosztika, mint például egy kórházban. Csak a saját tudása van, meg egy-két eszköz a kezében, EKG, cukormérő, sztetoszkóp. Tornyoson tanyavilág van, illetve erőteljesek a szociális problémák, az emberek minden tekintetben a családorvosra vannak utalva. Nagyon nehéz ilyen környezetből valakit kimozdítani és szakorvoshoz küldeni, tehát a családorvos feladata megoldani mindent a kissebészeti ellátástól kezdve a belgyógyászati dolgokon át a bőrgyógyászati vagy fül-orr-gégészeti problémákig. Tapasztalatnak nagyon jó volt.

* A továbbiakban hogyan alakult a szakmai pályája?

— Topolyáról hívott az akkori igazgató, hogy Zentagunarason megüresedett a rendelő, szakosításra küldték az orvost, és megkérdezte, visszajönnék-e Topolyára. Ugye, én topolyai lakos voltam, és kisebb habozás után elfogadtam a felkérést. Másfél évet töltöttem ott, majd megpályáztam a szakosítást mint általános szakorvos, és 2013-ban elkezdtem a négyéves szakosítást. 2018 januárjában végeztem, és utána rögtön elkezdtem dolgozni Topolyán, a központi 1-es számú rendelőben, ahol tavaly január óta az osztályvezető főorvosi teendőket látom el. Ami a karriert illeti, a csúcson vagyok. A hivatásunkban, a szakmában is helyt kell állni, egyúttal nagyon fontos az emberközpontúság, a szociális érzékenység.

* Miből áll egy munkanapja?

— Főleg betegellátásból, a szervezésre kevés idő jut, mert nagyon sok szerződésem van, több mint kétezer egészségügyi kartonom, ami rengeteg! S emellett még nagyon sokan járnak hozzám, akiknek nincsen szerződésük velem, viszont ragaszkodnak hozzám, ez további majdnem ezer páciens.

* És mindenkit ismer személyesen? Tudja a nevüket?

— Akik sűrűn járnak, azokét igen. Naponta akár negyvenöt-ötven ember fordul meg nálam, természetesen receptírással együtt, azzal, hogy influenzaszezonban vagy akár a COVID-járványban a napi átlag a hatvan-hetven főt is elérte, ami sajnos szinte lehetetlenné teszi a minőségi betegellátást.

* Más szemmel néztek önre másnap a munkahelyén, amikor megtudták, hogy kitüntetésben részesült?

— Őszintén szólva nem igazán dicsekedtem el a munkahelyemen, de miután kiderült, a kollégák részéről a reakció az volt, hogy megérdemeltem. A pácienseim közül is rengetegen gratuláltak, ki személyesen, ki elektronikus formában.

* Mindig itthon akart érvényesülni?

— Soha nem vágytam külföldre, én mindig a szülőföld szeretetét hangsúlyozom, és azt, hogy mindenkinek ott kell boldogulnia, ahol született. Ha felmerült valahol a menni vagy maradni kérdés, én mindig úgy éreztem, hogy könnyebb itthon maradni. Mégiscsak kötik az embert az emlékek, a család és valahol a vagyon, a lakhatás, az otthon.

* Családos ember, feleségével két kisgyermeket nevelnek. Ezek szerint elmondhatjuk, hogy jól boldogulnak itthon?

— Kimondhatjuk, hogy igen. Egy öt és fél éves kisfiunk van, és egy tizenhat hónapos kislányunk, feleségem pszichológus, a topolyai óvodában dolgozik. Karrierrel kapcsolatos problémánk nincsen, az elismertséggel sincs gondunk, őszintén szólva, anyagi problémáink sincsenek, nekünk jó itthon lenni.

* A munka mellett mi a szenvedélyük?

— Nagyon szeretünk utazni, akár itthon vagy Magyarországon, ám különösen új országokba szeretünk ellátogatni. Úgy véljük, jó lenne, ha minden évben meg tudnánk ismerni egy új országot, népet, kultúrát — bár ez egyelőre a szakmai feladatok, a családi kötelezettségek, illetve a járvány miatt nehezen valósul meg.

* Mivel buzdítaná azokat, akik pályaválasztás előtt állnak, és esetleg az egészségügyi pálya felé kacsingatnak, ám még vacillálnak?

— Az az igazság, hogy nagyon kétélű dolog az egészségügyi pálya. Egyrészt borzasztó befektetést igényel minden téren, és itt elsősorban nem az anyagira, hanem arra gondolok, hogy nagyon sok türelmet igényel, illetve sok lemondással jár. Az ember fiatalságának nagy része benne lesz, ha ezt a pályát választja, viszont később minden belefektetett energia megtérül, elsősorban olyan értelemben, hogy az emberek és a társadalom megbecsüli, ami nagyon fontos, másrészt a szakmai sikerek kompenzálnak. Bár a családorvos, avagy a körzeti orvos, háziorvos a mi hierarchikus rendszerünkben legalul szerepel, és gyakran az orvostudomány egy lesajnált ágazata, én mindig azt szoktam hangsúlyozni, hogy egy jó családorvos minden téren gyakorlott, hiszen nem könnyű egy személyben belgyógyásznak is lenni, meg bőrgyógyásznak is, nem beszélve arról, hogy a pediátriától a geriátriáig ellátjuk a lakosságot.