* Kezdjük az elején: hogyan ismerkedtetek meg egymással?

Heléna: — Amikor én kezdtem az egyetemet, Arni akkor már három éve lent volt Újvidéken, ő mutatta meg nekem az egyetemi várost, ő kalauzolt, amikor az iratkozáshoz intéztem a papírokat, illetve a felvételi alkalmával. Tehát itt ismerkedtünk meg, Újvidéken.

Arnold: — 2006-ban egy közös ismerősünk által kaptam meg a „feladatot”, hogy a két barátnőt vezessem körbe.

* Szerelem volt első látásra?

Arnold: — Ahhoz azért el kellett telnie néhány évnek. (Nevet.) Négy-öt évig barátkoztunk, mire úgy éreztük, ez több annál.

Esküvői kép (fotó: Táborovity Dániel)

* Már akkoriban is jelen volt Jézus az életetekben a mostani formában? Tudtátok egymásról, hogy mélyen vallásosak vagytok?

Heléna: — Az enyémben nem. Én Arni által kerültem közelebb a valláshoz meg Jézushoz.

* Mennyire érti meg a környezetetek, hogy ti valóban a kereszténység szabályai szerint éltek?

Arnold: — Nem tudom, eddig nem ütköztünk nagyobb akadályokba emiatt, nem gátolta senki, hogy megéljük a hitünket. Itthon ez természetes, a munkahelyünkön sem tapasztaltunk rosszallást emiatt, mindenki tudja, hogy mi rendszeresen eljárunk a szentmisékre, ez soha nem okozott nehézséget. 2014-ig én sem voltam ennyire mélyen vallásos, „hétköznapi” keresztényként éltem, eljártam templomba vasárnaponként, de ez leginkább azért volt így, mert gyermekkoromtól így neveltek. Szentmisére, hittanra jártam, és ez megmaradt bennem az után is, hogy lekerültem Újvidékre, az egyetemre. 2014-ben jött el a fordulópont az életemben, ekkor éreztem meg a Jóisten hívását, megérintett engem. Ekkortól kezdtem el úgy élni, hogy ne én legyek a középpontban, hanem Isten.

* Mi hozta el a fordulópontot az életedben?

Arnold: — Szerveztek egy háromnapos lelkigyakorlatot Bácsgyulafalván, Új élet Krisztusban címmel. Ez a magyarországi Szent András Evangelizációs Iskola által életre hívott program volt. Több ilyen lelkigyakorlatra is kaptam meghívást, de erre mentem el. Nem tudom, miért, talán akkor jött el az ideje. Itt éreztem először, hogy nekem itt van a helyem, és így kell élnem. Addig is igyekeztem Isten törvényei szerint élni, de a jó cselekedeteimet, az eredményeimet a magam érdemeinek könyveltem el, nem Isten ajándékaként. Akkor viszont tudatosult bennem, hogy én csak eszköz vagyok, az érdem mindig a Jóistené.

Heléna: — Ezen a lelkigyakorlaton együtt voltunk Arnival. Nekem is ez volt a fordulópont az életemben. Előtte én már nagyon sokszor kerestem valamit. Voltam Međugorjéban egy zarándokúton, és akkor ott már nagyon éreztem azt az űrt, amely bennem volt, de akkor még nem tudtam konkrétan, hogy Istenre szeretnék rátalálni. Viszont elindult valami, ekkor kezdtem el rendszeresen templomba járni, imádkozni, a fordulópontot viszont nekem is ez a lelkigyakorlat hozta el az életembe.

Családi fotó (fotó: Tóháti Lilla)

* Hogy csúnyán fogalmazzak: miért nem „divat” manapság a vallásosság a fiatalok körében? Ti mit gondoltok erről?

Arnold: — Szerintem úgy élünk, hogy nem adunk teret Istennek. Hiszen mindennel el vagyunk halmozva, van internet, a hétköznapokban csak rohanunk. Nincs az a nyugalom, nincs az a tér, ahol meg tudjuk találni Istent, soha nincs csend. Valójában nem is keressük, mert annyira el vagyunk foglalva a mindennapjainkkal, az apró-cseprő gondjainkkal, hogy nem hagyunk teret Istennek. Ha úgy vesszük, mi akarunk lenni az Isten, mi akarunk az életünk urai lenni.

* A házasság hete alkalmából kerestelek meg benneteket, hiszen külső szemlélőként azt látom, a ti házasságotok Isten kegyelméből jött létre, és eszerint is éltek, a gyermekeiteket is így nevelitek.

Heléna: — Ne gondolja senki, hogy ezt a kegyelmet tálcán kaptuk, hogy a házasságunk egy ajándék, melyért semmit nem kell tennünk. Nálunk is vannak hullámvölgyek, ugyanúgy küzdünk nehézségekkel, mint mások. Bennünket is támad az ördög, ahol tud, ugyanúgy, ahogyan másokat. A különbség talán csak annyi, hogy mi tudatában vagyunk annak, hogy tennünk kell a házasságunkért, dolgoznunk kell érte. Mi sokszor imádkozunk együtt Istenhez. Ha gondjaink vannak, igyekszünk mielőbb megbeszélni őket. A házasságkötés előtt részt vettünk a jegyesoktatáson, ha jól emlékszem, hat hétig tartott. Ezen valóban beszéltünk olyan témákról, amelyek korábban a kapcsolatunkban számunkra ismeretlenek voltak. Arra is megtanítottak bennünket, hogyan tudjuk megbeszélni a gondokat, jobban megismertük egymást, és — lehet, hogy furcsán hangzik — önmagunkat is. Tudjuk, kinek mik a gyengeségei, mikor kell engednünk, és ami a legfontosabb: hogy megbeszéljük a problémáinkat, ha kell.

* Mennyit tudtok mindebből átadni a gyermekeiteknek?

Arnold: — Nem volt túl sok választásuk. (Nevet.) Egyhetes koruk óta járnak velünk a szentmisékre, mi pedig igyekszünk nekik érdekessé tenni a vallást, persze az ő szintjükön. Erre sok módszer van, például keresztény rajzfilmeket nézünk, és ilyen piciként is már sokat tudnak Jézusról, mindarról, ami vele történt, és arról, hogy miért történt mindez. Együtt imádkoznak velünk reggel és este is, a saját szavaikkal, megköszönik a napjukat, és itt is nagyon fontos a példamutatás, hogy lássák tőlünk, az életünk nem magától értetődő dolog, hanem Isten ajándéka, melyért hálásnak kell lennünk. Sok embernek nem adatik meg mindaz, ami nekünk megvan, hiszen semmiben sem szenvedünk hiányt.

Heléna: — Én nem érzem magam mintaszülőnek. (Nevet.) Nem tudom, ők mennyit fognak fel a körülöttük lévő emberek visszajelzéseiből, de gyakran előfordul, hogy amikor az óvodából hazajönnek, akkor bizony kérdezősködnek, hogy például a többiek miért nem járnak szentmisékre, vagy miért van az, hogy mi Jézust imádjuk, minden mást legfeljebb szeretünk, kedvelünk, míg a többi gyerek a játékait imádja. Ezt elmagyarázzuk nekik, és természetesen nem ítéljük el a többi szülő nevelési módszerét sem, de elmondjuk a gyerekeinknek, hogy mi ezt így tanultuk a szüleinktől, és mi így élünk. Egyelőre elfogadják, hiszen számukra ez a természetes. Bízunk benne, hogy ez így is marad.