Nekem nem az útlevél kell!

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

Nekem nem az útlevél kell!

Hogy minek nekem a kettős állampolgárság? Vagy pontosabban: a már meglévő mellett minek a magyar? Mert nem mindegy. Nem akármelyik nyugati országról van szó, az talán nem is kellene, de a magyar igen. Szóval, hogy minek? Hát nem az útlevél miatt. Pedig ez egyre gyakrabban hangzik el. Hogy nekünk az...

Hogy minek nekem a kettős állampolgárság? Vagy pontosabban: a már meglévő mellett minek a magyar? Mert nem mindegy. Nem akármelyik nyugati országról van szó, az talán nem is kellene, de a magyar igen. Szóval, hogy minek? Hát nem az útlevél miatt. Pedig ez egyre gyakrabban hangzik el. Hogy nekünk az a bizonyos könyvecske kell, a világútlevél. Hogy mehessünk! Magyarországra és Európába. Pedig ez nem igaz. Nekünk nem Európa fáj, hanem az, hogy az anyaországunk követeli tőlünk a vízumot. Egyre több megszigorítással. Szóval kikérem magamnak, hogy a lehetséges állampolgárságunkat egyszerű utazási problémává fokozzák le. Hiszen volt már nekünk olyan, sokak által irigyelt ,,passzusunk”. Nem mi tehetünk róla, hogy már nincs. Mint ahogyan arról sem, hogy lesz-e. Ezekről a kérdésekről mindig mások döntenek. Szavakkal és a viselkedésükkel. Mert az sem igaz, hogy most nem utazhatunk. Esetleg csak kicsit nehezebben, mert vízum kell hozzá. És mindenekelőtt pénz. Ami sokunknak nincs. Akinek van, az bejárhatja a világot. Annak nem jelent gondot a vízum költsége. Az a legkevesebb, ha elég vastag a pénztárcája ahhoz, hogy egzotikus országokban nyaraljon, hétvégéket töltsön el budapesti luxusszállókban, esetleg egy-egy hosszú hétvégét Londonban, Párizsban, Rómában. Én is ismerek ilyen embereket. Nincs világútlevelük, csak ez az egyszerű, ami mindannyiunknak. De anyagiakban nem szűkölködnek -- velünk ellentétben.
Még egyszer mondom, nekem nem az útlevél kell. Azok az egyéb javak és kiváltságok sem érdekelnek, amelyekről mostanság sokat hallunk. Amelyekből mi állítólag hasznot húznánk, ha a magyarországi szavazópolgárok december 5-én igennel voksolnak. Látják, milyen visszafogottan fogalmazok? Az utóbbi hetek nyilatkozatai miatt már félek leírni azt a szót, hogy anyaország, vagy azt, hogy nemzettársaim. Még majd rám süti valaki, hogy haszonlesésből teszem. A szavazási lehetőség is hidegen hagy. Illetve ezt még meggondolom. Eddig azt vallottam, hogy a határon túli magyaroknak nincs joguk beleszólni az anyaország belügyeibe, kizárólag az ott élőknek kell eldönteniük, kit szeretnének hatalmon látni. Mostanság azonban annyira idegesít a kormánypárt politikusainak pökhendi, beképzelt, nemzetidegen viselkedése, hogy legközelebb, ha tehetem, bizony, ott leszek, és ellenük szavazok. Mert megsértettek, lenéznek, semmibe sem vesznek. Nem engem, mindannyiunkat, akik önhibánkon kívül szorultunk a ,,vonalon” kívülre. Tudjuk, hogy a terület, amelyen élünk, melyik országhoz tartozik -- habár ebben sem lehetünk bizonyosak, mert a kierőszakolt tákolmány bármikor összeomolhat, egyesek viszont most sem ismerik el a létezését --, de lélekben a saját nemzetünkhöz kötődünk. Még akkor is, ha nem kellünk neki. Rendben, módosítok, egy bizonyos része nem óhajt minket. Aki viszont igen, az megtévesztett. Mert ez is elhangzott nemrégiben az egyik tévés reggeli műsorban. Hogy akik aláírták a Magyarok Világszövetségének a népszavazásra vonatkozó kezdeményezését, azok mind megtévesztettek.
Két fontos kép van az íróasztalom felett. Az egyik Léphaft Pál karikatúrája, a valamikori élet-halál urát, a jelenleg Hágában vendégeskedő ,,vezérünk"-et ábrázolja, puskával a vállán, övére kötve a lelőtt békegalamb lóg, csőrében az olajfaággal, a másik Nagy-Magyarország térképe. Egyiket sem most tettem ki. Olyan jó ránézni az utóbbira, de Vajdaságnak mégis ,,csak” nagyobb, sokkal nagyobb önállóságot szeretnék. Magamnak pedig egy igent, egy kedves bólintást, egy jelképes ölelést. A magyar nemzet határokon átívelő, békés egyesítését. A több mint nyolc évtizedes igazságtalanság eltörlését. De azok, akik tehetik, tegyék ezt önszántukból, rábeszélés nélkül, meggyőződésből. Éppen ezért nem továbbítom magyarországi ismerőseimnek azokat a leveleket, felhívásokat és kéréseket, amelyek naponta elárasztják az elektronikusposta-ládámat. Nem is telefonálok, és levelet sem írok senkinek. Pedig vannak nagyon jó barátaim az anyaországban. Akikről sejtem, hogy elmennek, és az igent karikázzák be. Mégsem kérdezem meg őket. Nem akarok megbizonyosodni róla. Másoknak meg nem szólok. Egyrészt, mert nehezemre esik a kérés. Restellem. És értelmét sem látom. Akinek magyarázni kell, hogy számunkra ez miért fontos, hogy a sorsunkról dönthet, az úgysem érti.
,,Nekem a kérés nagy szégyen/ adjon úgyis, ha nem kérem.” (Nagy László)
December 5-én a második gyertyát gyújtjuk meg az adventi koszorún. Várakozunk a csendesen lobogó, kapaszkodó láng mellett. Este cipőt fényesítünk, és meglessük a nagyszakállút. Vagy nem. Inkább lefekszünk. És álmatlanul forgolódunk reggelig. Hogy megtudjuk, mit hozott nekünk a Mikulás. Hogy maradunk-e hontalanok.
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Körkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink