Nekem mindig segítettek!

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

Nekem mindig segítettek!

Románia térképe előtt - Szabó Attila fotója2005 végén a Bánáti Újságban közöltünk egy írást, amelyben Nagy Erzsébet arról számolt be, hogy a nagykikindai németek egyesületének a küldöttsége Molidorfban, az egykori táborban virágot helyezett el a tömegsír helyén. Bánszki Oster Hilda elmesélt...

Románia térképe előtt - Szabó Attila fotója

2005 végén a Bánáti Újságban közöltünk egy írást, amelyben Nagy Erzsébet arról számolt be, hogy a nagykikindai németek egyesületének a küldöttsége Molidorfban, az egykori táborban virágot helyezett el a tömegsír helyén. Bánszki Oster Hilda elmesélte, négy-öt éves kislányként hónapokat töltött ezen a szomorú helyen. Megtudtuk, ő és Hansi nevű öccse az édesapjuk szüleivel került a lágerba, a harmadik testvérük viszont az édesanyja szüleivel volt, akiknek sikerült Romániába szökniük. Ez a fiú, Helmuth Oster, később kivándorolt Németországba.
Nemrégiben kaptuk a hírt, hogy a szöveg Szekula Istvánnak, a Loher Elektro Szabadka (LES) igazgatójának köszönhetően németre fordítva eljutott a barátjához, Helmuth Osterhez, aki szívesen elmondaná nekünk a saját történetét. å jelenleg Ruhstorfban, a Loher németországi anyavállalatában a nagy villamos gépek gyárának az igazgatója, és gyakran jár Szabadkára. Legutóbbi itt-tartózkodásakor fogadott minket, és kérésünkre elmesélte, hogyan alakult az élete. A beszélgetésre alaposan felkészült, Románia térképét is magával hozta, és azon mutatta meg pontosan, mikor merre vetette a sors.
Szökés Romániába
- 1942. december 18-án születtem Tamásfalván (Hetin), édesanyám háziasszony, édesapám asztalos volt. Két testvérem van, egy fiú és egy lány, én vagyok a legfiatalabb. 1944 telén, amikor bejöttek az oroszok, kétéves voltam. Édesapám addigra már nem élt, Kruševac környékén tűnt el, édesanyámat Oroszországba vitték kényszermunkára. Én az édesanyám szüleinél maradtam, a testvéreim az apai nagyszülőknél. 1945 januárjában internáltak minket, több lágert megjártunk, először Tamásfalván, majd Kozarcin, később Molidorfban. Az utóbbiban a nagyanyám vigyázott rám, nagyapa nem volt velünk. 1946 decemberéig tartottak minket Molidorfban. Igaz, hogy nagyon kicsi voltam, de vannak emlékeim erről az időszakról. Szerencse a balszerencsében, hogy nagyapám szerbeknél és magyaroknál dolgozott a táboron kívül, így hozzájuthattunk valamennyi élelemhez, de néha a szomszédok is hoztak pár falatot. Az éhezésbe sokan belehaltak, a két dédmamám is. A következő állomás Szerbcsernye volt, ahol 1947 augusztusáig maradtunk a nagyapával együtt. Itt merült fel a szökés gondolata, de a kérdés az volt, melyik irányba meneküljünk, Magyarországra vagy Romániába? Mivel közelebb volt, Romániára esett a választás. A tamásfalvi ismerősök segítettek, nagyapa volt bérese és egy másik falubeli, aki a határig vitt, és ott elbújtatott minket. Egy árokban feküdtünk, miközben a határőrök fel-alá sétáltak. Augusztus 5-én éjjel léptük át a határt, és megkezdődött a romániai életünk.
Édesapámnak sok rokona volt, azoknál húzódtunk meg. Tamásfalvához közel, csak éppen a határ túloldalán található egy kis falu, Csenej (Cenei), ott vetettük meg a lábunkat, de emlékszem Kiskomlósra is, melynek a német neve Ostern. Nagyapám szorgalmas volt, feltaláltuk magunkat, kicsit rendeződtek a dolgaink. 1949-ben iskolába írattak, de a szünidőben sem játszhattam, vezetnem kellett a lovakat, a szőlőben dolgoztam. 1951 nyarán tovább kellett mennünk, a politikai helyzet ugyanis úgy alakult, hogy megtisztították a határsávot azoktól, akik megbízhatatlanok voltak. A jugoszláv menekültek ellenségnek számítottak, Románia belső területére száműzték őket. Pitestiben telepedtünk meg. Kilencéves voltam, és csak én tudtam a családban románul. A nagyszüleim beszéltek a németen kívül magyarul és szerbül, de ezen a környéken már egyikkel sem boldogultak. Román iskolába jártam, otthon mindig nekem kellett fordítanom, hivatalos ügyekben is. A nagymamám nagyon megbetegedett, rákot kapott, én beszéltem az orvosokkal is. Sajnos, az is rám hárult, hogy a nagyapámmal közöljem, a nagymama meg fog halni. Csak tízéves voltam. A nagyanyám még két évig élt, 1954-ig, addig egyedül kellett mindent megoldanom. Bevallom, tagja voltam a gyermekbandáknak, koldultunk, néha loptunk is, hogy élelemhez jussunk. Ha elcsípett minket a rendőrség, bevittek az árvaházba, de a történetünk hamarosan az utcán folytatódott tovább. Amikor a nagymama már a halálán volt, beszélt a nagyapával, és abban állapodtak meg, legjobb lesz, ha én visszatérek a Bánátba, a rokonsághoz. Igaz, ezt a legszigorúbban megtiltották nekünk, de úgy gondolták, nekem, a gyermeknek sikerülhet. Levelet írtam az ottaniaknak, elmondtam, rosszul megy a sorunk, fogadjanak be. A végére azt is hozzátettem, meg sem várva a választ, hogy melyik vonattal érkezem hozzájuk.
Inkább menjen Németországba!
1953 decemberében, 13 évesen, egyedül ültem fel a vonatra. Temesvárra készültem, az út három napon át tartott. A Vaskapunál volt a jugoszláv határ, kérték a papírokat, nekem nem voltak. Egy tiszt ült velem szemben a vonaton, azt mondta, hozzá tartozom. Kétszer-háromszor kimentett, beszélgetni kezdtünk, kérdezte, hova megyek és miért. å is Temesvárig utazott, látta, hogy a nagybácsim várt rám. Most is szerencsém volt. Nem ez volt az első eset, de az utolsó sem az életemben, hogy válságos helyzetben idegenek segítettek nekem.
Ismét Csenejben laktam, édesapám rokonságánál, ahol aránylag jól ment a sorom. Német iskolába jártam, majd 1957-ben Temesvárra iratkoztam egy ipari középiskolába, ahol minden ingyenes volt, mert három évre kötöttem szerződést. 1960-ban diplomáztam, majd a vállalatban ledolgoztam egy évet. Addigra nagykorú lettem, betöltöttem a 18. évemet, de nem volt állampolgárságom, hontalan maradtam. Mivel ifjú kommunistaként tevékenykedtem, szerették volna, ha felveszem a román állampolgárságot, és ebből a célból be is hívattak a rendőrségre. Megkérdezték tőlem, vannak-e valahol a világban rokonaim. Azt válaszoltam, úgy tudom, az édesanyám Németországban él. å ugyanis 1950-ig volt az oroszországi szénbányában, majd amikor szabadon bocsátották, Németországban telepedett le. Ismét férjhez ment, ezúttal is egy bánáti férfihoz. Én nem is ismertem, mivel nagyon kicsi voltam, amikor elszakítottak minket egymástól, azóta sem tartottuk a kapcsolatot. A rendőrség következő kérdése az volt, miért akarok én román állampolgár lenni, ha lehetek német is? Azt ajánlották, menjek inkább Németországba. Amikor ismét bementem a hivatalba, akkor már németül beszéltek velem, mindent előkészítettek, csak alá kellett írnom. Olyan lehetőség volt ez, amire mások húsz évig vártak, én viszont azonnal megragadhattam. Három hónap múlva az útlevelem is a kezemben volt. Ismét a sors szólt közbe. Abban is szerencsém volt, hogy sikerült felbontanom a szerződést a munkahelyemen. Ha ugyanis vissza kellett volna fizetnem az iskolapénzt, akkor sohasem utazhatok el. Elmentem Bukarestbe az ipari minisztériumba, kieszközöltem, hogy fogadjon egy illetékes, aki meghallgatta a problémámat. Azt mondta, egy évet ledolgoztam, vagyis az egyharmada megvan, egyharmadát elengedi, de a maradékot vissza kell fizetnem, hogy megtanuljam, a szerződéseket mindig be kell tartani. Négyezer leire volt szükségem, és kölcsönkértem. Ez sok pénz volt, ezer márka. Egy cseneji idős asszony segített rajtam, később Németországban a lányának adtam vissza az összeget.
A temesvári korszak, az ottani tanulóévek, a barátok, ez volt életem legszebb időszaka. Egész Romániát megismertem, egyedül és az iskolával is sokat utaztam, kiváló emberekkel találkoztam, akik általában segítettek. 1961. szeptember 4-én hagytam el Romániát, 6-án már Németországban voltam.
Ismét itthon
Azt még nem mondtam, hogy a bátyám és a nővérem 1948-ban hagyhatta el a tábort, Kikindán telepedtek le. 1957-ben látogattam meg őket először. Tetszett nekem a város, olyan nyugatias volt, egy egészen más világ. Én akkor már a német mellett jól beszéltem románul, de tudok szerbül és egy kicsit értek magyarul is. (Ezt magam is tapasztaltam, mert tolmács segítségével beszélgettünk ugyan, de a magyarul feltett kérdéseimet megértette.) Szóval, addig jutottam a történetben, hogy megismerkedtem az édesanyámmal, aki akkor már nagyon beteg volt. Kezdetben Németországban sem tetszett, mert egy kis faluba kerültem, de idővel megszoktam. Aránylag korán megismertem a leendő feleségemet, munkát is kaptam Ruhstorfban a Loher cégnél, ahol a mai napig dolgozom. Segédmunkásként kezdtem, aztán abba a részlegbe tettek, ahol a kismotorokat szerelték. 1964-ben megnősültem. Elhatároztam, továbbképzem magam, és ebben a nejem is támogatott. Több gyárban gépésztechnikusnak tanultam, majd visszajöttem a Loher vállalathoz, ahol a tervezési osztályon folytattam a munkát. 1967-ben rossz idők jártak arra is, akkor rövid időre otthagytam őket, de visszahívtak. 1968-tól a tervezési és az irányítási osztálynak voltam a vezetője a passaui kirendeltségünkben. Az akkori műszaki igazgató szintén támogatott, sokat tett a továbbtanulásom érdekében. Tizenkét évet töltöttem Passauban, 1980-ban jöttem vissza Ruhstorfba, kineveztek a tervezési, az irányítási és a logisztikai osztály élére, ahol 1995-ig tizenöt évet tevékenykedtem, majd az egész termelésnek a főnöke lettem. 1997-től már kezdtük kiépíteni a kapcsolatot néhány magyarországi és romániai céggel, majd öt évvel ezelőtt a szabadkai Sever vállalattal. Ez az együttműködés nem lett sikeres, de már az első látogatásom során megismerkedtem Szekula Istvánnal. Kérdezte tőlem, honnan tudok ilyen jól szerbül. Mondtam, bánáti származású vagyok. Kiderült, ő is. Ekkor már én voltam kíváncsi, melyik a szülőfaluja. Azt válaszolta, egy kis település, Hetin. Nekem is - vágtam rá. Ilyen hihetetlen volt a barátságunk kezdete. Mire másodszor jöttem, már összehozott a tamásfalvi rokonsággal.
Aztán lassan megszületett az ötlet, hogy maguk hoznak létre egy vállalatot, így alakult meg a Loher Elektro Szabadka. Négy évvel ezelőtt tizenkét munkással indultak, ma több mint háromszáz embert foglalkoztatnak. De ez már egy másik történet, ami legalább olyan sikeres, mint Helmuth Oster élete.
Megkérdeztem tőle: nincs benne semmi keserűség amiatt, ami itt történt vele 1944-ben?
- Nincs. Akkor mások voltak a körülmények, én túl fiatal voltam. A családomban sohasem neveltek a gyűlöletre, multinacionális környezetben nőttem fel. 1965-ben már a feleségemmel együtt látogattunk el Kikindára, majd Temesvárra is. Mindig szívesen vagyok itt. A nehéz gyermekkoromban annyi nagyszerű olyan emberrel találkoztam, aki más nemzethez tartozott, de valamilyen módon segített nekem. Csak az a szabadságom legyen meg, hogy beszélhessek ezekről az eseményekről. Nekem nagyon jó a memóriám, pontosan emlékszem a dátumokra is. Amit most elmondtam, azt még nem írtam le, de már gondoltam arra, ha majd egyszer nyugdíjas leszek, esetleg papírra vetem. Tanulságként csak azt vonhatom le, hogy nekem mindig akadt támogatóm. Igaz, hogy karriert értem el, de ehhez kellett a környezet és az ott élő emberek is. Nélkülük nem sikerült volna.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Riport rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Nekem mindig segítettek!
Művelődési Körkép
  • Dr. SÁGI Zoltán, * Elhangzott Tóbán, a Hét Nap élőújságján
  • 2012.05.09.
  • LXVII. évfolyam 19. szám
Nekem mindig segítettek!
Szabadkai Napló
  • PERISITY Irma
  • 2012.04.25.
  • LXVII. évfolyam 17. szám
Facebook

Támogatóink