Egy gyakorlópályán történő gyorstalpaló után a második órán már az utcán találtam magam, persze Szabadkának egy kevésbé forgalmas részén. Emlékszem, nagyon izgatott voltam, féltem is, de szerencsére bízhattam a tanáromban, és követtem minden utasítását. A stressz azonban nem múlt el, nem magam, hanem a többi autós miatt. Mivel a tanulmányaim során annyiszor rám dudáltak, kiugrottak elém, nem adtak elsőbbséget, nem indexeltek, sőt egy személy még az ablakot is lehúzta, hogy megmondja a magáét nekem, ezért elkezdtem szorongani.

Amíg én a P betűs járgányban próbáltam elsajátítani a szabályos vezetést, addig szemlélőként azt figyeltem, a gyakorlott sofőrök hogyan hágják át a szabályokat. Ne értsenek félre, láttam nagyon pozitív példákat is, melyek mindig feldobták a napom, de az ember, ha benne van a folyamatban, felfigyel a hibákra is. Úgy gondolom, a legtöbb közlekedőből hiányzik a megértés, mindenki siet, és ha egy kicsit is tötyög előtte valaki, már erőszakosan próbálja tudtára adni, hogy ő ideges, és igyekezzen gyorsabban gurulni. Pedig mindenki kezdi valahol, senki sem születik profi sofőrnek. Legközelebb, ha meglátnak egy tanuló vezetőt, gondoljanak arra, hogy nem tudhatják, hol tart éppen az oktatásban, lehet, a harmadik, de akár a negyvenedik órájánál is.

Amikor bedobnak a mély vízbe, annyi inger ér, hogy egyszerűen nem tudsz vele mit kezdeni. Figyelj az autó irányítására, a váltásra, kövesd a fordulatszámot, de közben ott vannak a jelzőtáblák, útburkolati jelek, a kereszteződés közepén sem kellene lefulladni. És még nem is említettem a gyalogosokat, akik előszeretettel ugranak ki az útra, mert minek a gyalogátkelőt használni, ha a frászt is rá lehet hozni szegény, kis kezdő járművezetőkre, akik azért küzdenek, hogy túléljék az utcán.

Nyilván nem szeretném túldramatizálni az élményeimet, és a sikeresen elsajátított technikák mindig nagy örömmel töltöttek el egy-egy óra után. Tanulságnak talán a nyugalom megtanulását javasolnám mindenkinek, legfőképpen saját magamnak. Találkozunk az utakon!