Ha népszavazásra bocsátanánk azt a kérdést: legyen-e még több könyvtárunk, múzeumunk a tartományban, sajnos, nem mernénk tűzbe tenni a kezünket azért, hogy a többség igennel szavazna erre. A mostani, pengeélen egyensúlyozó helyzetben, az állandósult nehézségek éveiben még az ereje teljében lévő művelődési dolgozó sem tervezhet, nem szólhat elképzeléseiről, nem tudja azt sem, hogy mit hozhat a holnap - hallottuk Izelle Károlytól, a Béga-parti város magyar társulatának művészeti vezetőjétől, rendezőjétől és színészétől.
- Sajnos nap mint nap azt tapasztaljuk, hogy a Bánság és a Nyugat-Bácska száz sebből vérzik, Dél-Bánságot már nem is említem. Teleki Pál ma aligha vetné papirosra e sorokat: ''...az eperfás falvak valósággal oázisok a sárga kultúrsivatagban”. Mégis, Nagykikindán, Kisoroszin, Nagybecskereken nem adják fel, egymásba kapaszkodunk, és ha sebeket hordozva is, de életjelet adunk magunkról. Tudom, tudjuk, elmúltak a szép ünnepnapok. Egykoron - még a ristići terror előtt - a szabadkai Népszínház valamennyi előadását elhozta hozzánk, gyakran vendégszerepelt színpadunkon az Újvidéki Színház. Tapsolhattunk Jónás Gabriellának, Várady F. Hajnalkának, Árok Ferencnek, színjátszásunk kiválóságainak, nézőink megnézhették a Kabaré című musicalt, a Glóriát, a Dundo Marojét. Aztán elszakadtunk egymástól. Mondjam azt, hogy magunkra maradtunk, mint az ujjunk? A tájolás anyagi támogatás nélkül elképzelhetetlen. Így a munka, a tervek teljesítése néha sarkall, néha leteper, de mindenképpen áldozatkész művészek, műkedvelők vállalják ma is a munka nehezét. Kajári Margit, Konrád Emma, Kovács Hajnalka, Vucskovics Rózsi, Jenovay Lajos, Balázs György és a többiek, a legfiatalabbak, az énekes-táncos csoport tagjai - bár nem akarják megváltani a világot - meg vannak győződve arról, hogy hasznos és szép missziót végeznek, amikor a műsoraikkal ellátogatnak oda, ahol még a madár sem jár: a lepusztult, elnéptelenedett bánsági falvakba, a tanyavilágba.
Ennek ellenére a nagybecskereki Madách színház mégis eredményes évet zárhat. 2009-ben három bemutató előadással örvendeztettük meg a nézőinket. Színre vittük Lionel Scott Csutak című művét, Alfonso Paso Csináljunk egy görbe estét című vígjátékát és az évad utolsó napjaiban Ray Cooney A pénz a tét című színjátékát. A Tartományi Közigazgatási és Nemzeti Kisebbségi Titkárság és a Tartományi Művelődési Titkárság átutalta nekünk azokat az összegeket, amelyekkel lehetővé vált a vendégjáték Muzslyán, Szentmihályon, Lukácsfalván, Tordán, Torontálvásárhelyen, Erzsébetlakon, Törökbecsén, Tóbán, Versecen, Temerinben, Magyarcsernyén és másutt. Tudom, még nehezebb idők jönnek, de a segítséget hálásan megköszönjük. Ilyenkor, ha azt tapasztaljuk, hogy valakik gondolnak ránk, megbecsülik az erőfeszítéseinket, kissé elérzékenyülünk. A kevéssel is beérjük. A tapssal is, mert a nézőink nem szakadtak el tőlünk. Versecen azt mondták, ezt a munkát valakinek muszáj elvégeznie. Mi elvégezzük, lemondunk a kényelemről, szombatonként és vasárnaponként megindul velünk az autóbusz. Gobbi Hilda ezt írja a Közben című könyvében: ''Én azt hiszem, ebben az országban marha jól lehet élni, mert az ember elég boldog lehet, békében élhet, csak ne akarjon valamit csinálni, mert annak jaj.” Hát igen... De mi csináljuk rendületlenül és örökös áldozatkészséggel azt a valamit.