— Talán nem kívánkozott volna ki belőlem az egyik legnehezebb időszakom, ha nem találkozom egy olyan falubelimmel, aki már régen beköltözött a városba — kezdi történetét az asszony, és őszülő haját igyekszik belefogni egy nagy, műanyag csatba. — Annak idején ő is tanúja volt annak, hogy az én csöndes, mindig józan, nyugodt férjem hogyan kecmergett ki a slamasztikából, melybe belekeverte magát. Én azt hittem, hogy ezt már elfelejtették, de amikor az ismerős megkérdezte, rúgott-e ki máskor is a hámból a férjem, akkor jöttem rá, hogy azok az események, amelyek felrázzák egy kisközösség életét, sosem merülnek feledésbe. Tudja, a történetem majdnem a házasságunkba került. Ha akkor nem karol fel az idős szomszédasszonyom, egyedül nevelhettem volna a két fiamat.

Nagyon vallásos, elég jómódú parasztcsaládból származom, négyen voltunk testvérek. Négy lány, és én voltam a legfiatalabb. Apánk nagyon szeretett bennünket, sosem panaszkodott, hogy nincs férfiivadéka. Mindig azt mondta, olyan szülőnek, akinek lánya van, mindig lesz fia, de fordítva nem biztos. Csak a hatosztályos iskolát fejeztük be mindannyian, utána a földeken, a jószág körül dolgoztunk. Ahogy felcseperedtünk, annak rendje s módja szerint vasárnaponként bálba kezdtünk járni. Ott jöttek össze a fiatalok, szinte valamennyi falubeli házasság története ott kezdődött. Mivel a falunkban élt egy család, melynek minden tagja muzsikált, nekünk saját zenekarunk volt. Ezért jártak hozzánk a környező falvakból a fiatalok. Így ismertem meg a jövendőbeli férjemet is. Egy év udvarlás után megesküdtünk, és egy zentai, híres kocsmáros itteni szőlőskertjében kaptunk budárlakást meg idénymunkát.

A férjem egy sokgyermekes, szegény családból került hozzánk, nagyon csöndes, szorgalmas legény volt, aki apámmal sem ivott meg egyetlen pohár bort, mondván, attól fáj a feje. Szorgalmasan dolgoztunk, gyűjtöttük a pénzt házhelyre, hogy mielőbb felépítsük a saját fészkünket. Most már nem tudok arra válaszolni, szerettük-e egymást, lehet, nem is tudtam abban az időben, hogy szerelem is van a világon. Jól megvoltunk, nem vitáztunk, tiszteltük egymást és a családjainkat.

Megszültem a két fiút, minden olyan volt, mint bármely családban körülöttünk. Ahogy a mesebeli királyi udvarokban mindig volt udvari bolond, akkoriban minden falunak volt saját kurvája. Sosem tudtam meg, hogyan, de a lópofájú, mély hangú, durva nő a férjemet is megdolgozta. És olyan arcátlan volt, hogy eljárt hozzánk, úgyszólván, egy kicsit pletykálni. Nekem ugyan az idegeimre ment, de nem akartam megszégyeníteni, hát nem zavartam ki. Aztán egy alkalommal, három pohár pálinka után dörgő hangon, röhögve azt mondta a férjemnek: „Majd ha hozzám költözöl, hozzad magaddal ezt a szép Mária-képet is.” Az ágyunk fölött lógott egy ovális, aranyozott rámájú Mária-kép, melyen a kis Jézust tartja az ölében. Ezt a képet anyámtól kaptam, hogy ha bármi történik velünk, Mária majd mindig ölbe vesz bennünket. Nagyon kiakadtam. Fogtam a vállát, és elkezdtem kifelé tuszkolni. Ő csak nevetett, és azt mondta: „Ne igyekezzél, az ördög sosem alszik, énrám ő vigyáz.” A fiúk előtt fenyegettem meg a férjemet, hogy ha nem szakítja meg azonnal a kapcsolatot, mehet vissza a szüleihez. A fiúk elég kicsik voltak, de érezték, hogy történt valami. Féltek az apjuktól, nem akartak vele menni sehova, az esemény alapjában rázta meg a családot. Persze, gyorsan híre ment a dolognak, és ahogy az már lenni szokott, az egyik oldal nekem, a másik a férjemnek szurkolt. Ekkor avatkozott be az egyik idős szomszédasszony, aki elmagyarázta, mi a teendő. Azt tudom, hogy a férjem többet a falu örömlánya felé sem nézett, de otthon is kisebb volt a mákszemnél. A nő nem tudott ebbe belenyugodni, ismételten az éber ördögével fenyegetett. De én megüzentem neki, hogy néha az ördög is elszunnyad, és én ezt az időt használtam ki. Rengeteg csúnya dolgot művelt, felbérelt züllött alakokat, hogy verjenek meg, ijesztgette a fiaimat. Amikor az idősebb fiam tizenöt éves volt, egy éjszaka betörte a nő kunyhójának két ablakát. Bírósági per lett belőle, mely az ő kárára sült el. Végül mégis mi hagytuk ott a falut, azzal magyarázva a költözést, hogy a fiúk középiskolába indulnak, jobb lesz, ha a városban veszünk egy kis házat. Egyikünk sem érezte jól magát a városban, de szerencsére nem adtuk el a házunkat. Tavaly meghalt a nő, a férjem és én visszaköltöztünk a faluba. Sokan már elfelejtették a történetünket. De azért ha valahonnan figyel rám a nő ördöge, üzenem neki: időként szunnyadjon el másoknak is.