Az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Hivatala, az USAID támogatásával öt évre szóló program megvalósítását kezdte meg Kelet-Szerbiában és a Vajdaságban az Amerikai Fejlesztési Alap, az ADF. Balassa Endrét, az USAID ADF Alapítvány vajdasági szakmunkatársát kérdeztük az alapítvány eddigi tevékenységéről.
- Egy program megvalósítása volt a cél. Mint mindegyik kelt-európai utódállamban, az Egyesült Államok említett nemzetközi hivatala, az USAID nálunk is elindított egy programot A társadalom revitalizációja, demokratikus tevékenységek révén elnevezéssel. Az alapítvány munkája eltér a megszokott donátori tevékenységektől, az Amerikai Fejlesztési Hivatal, az ADF az egyik az öt szervezet közül, amelyik ezt a revitalizációs programot végrehajtja. Az USAID-nak az a gyakorlata, hogy egy-egy meghirdetett programot ő maga is megpályáztat, arra jelentkeznek a világ minden tájáról kompetens szervezetek, amelyek már ilyesmit csináltak a földkerekség valamely országában, tehát van rá referenciájuk, és akkor a kitűzött célok megvalósítását ők vállalják, pályázatot adnak be, és gyakorlatilag néhány évig - a mi programunk esetében 5 évig - tartó intervallumban hajtják végre ezt a programot, illetve a bővítés után most már 6 évre szóló időtartamban Szerbiában, illetve egész konkréten a Vajdaságban és Kelet-Szerbia 12 községében.
* Említette, hogy az ADF programjába beletartozik a társadalom revitalizációja, demokratikus tevékenységek révén. Miből áll ez a fajta tevékenység?
- Nagyon érdekes az, hogy a program alapelveinek megfelelően például a polgárokkal való kapcsolattartásunk révén ők határozzák meg, hogy milyen projektumok kerülnek megvalósításra, nem pedig az önkormányzatok vezetősége. A megszokott gyakorlat szerint lakossági fórumokon történik a problémafelvetés. Ezeken az összejöveteleken a helyi gondokról, problémákról beszélgetünk azoknak a polgároknak a részvételével, akik a rengeteg rossz tapasztalat ellenére is szeretnének tenni a környezetük javításáért.
* Az ADF annak érdekében, hogy a kommunikáció hatékonyabb legyen, minden érintett településen arra ösztönözte a polgárokat, hogy fejlesztési csoportokat hozzanak létre.
- Mindegyik projektumnak az önrész a feltétele, viszont a polgárok az önrészt csakis úgy tudják előteremteni, ha kommunikálnak a saját helyi közösségükkel vagy a községi önkormányzattal. Tehát közvetett módon kénytelenek voltak kommunikációt teremteni egymással, illetve bátorítottuk a fejlesztési csoportokat ezáltal, de nagyon sok alkalommal folyamodtak hozzánk polgármesterek is, falusi vagy községi önkormányzatok vezetői. Ilyenkor mindig azt tanácsoltuk nekik, hogy forduljanak a helyi fejlesztési csoportokhoz - amelyekkel nekünk nagyon jó a kapcsolatunk -, és az ő közvetítésükkel vessék fel a problémákat. Tehát egy ilyenfajta gyakorlatot volt hivatott többek között ez a program meghonosítani.
* Az ADF eredetileg 5 évre kapott megbízatást Szerbiában, de az alapítvány egy évvel meghosszabbította ezt az időt. Vajon mi történik az alapítvány kivonulása után ezekkel a fejlesztési csoportokkal?
- Most már az átállás fázisában vagyunk, segítünk ezeknek a fejlesztési csoportoknak pályázatokat írni a szabad piacra, más támogatókhoz, beleértve az uniósakat is, de az egyéves folytatásnak azt hiszem, a fő oka az, hogy nem olyan ütemben realizálódott a program, ahogyan terveztük, mivel a társadalmi közösség nem változott olyan tempóban, mint ahogy azt sokan várták, azonkívül maguk a reformok sem haladtak a kívánt irányban, következésképp sokkal kevesebb eszköz lett felhasználva a tervezettnél. Úgy gondolom, hogy az USAID-nek a gondoskodását, vagyis a korrekt hozzáállását tanúsítja, hogy nem azt mondta: rendben van, az 5 év letelt, a megmaradt pénzt visszük más országba, hanem arra az elhatározásra jutott, hogy vár még egy kicsit, és a tervezett pénzt Szerbiában fekteti be.
* A pályázatok elnyeréséhez mintegy 25 százalékos önrészre van szükség. Miért?
- Ez egy mindig felmerülő kérdés a pályázatok világában, és most, amikor arra készülünk, hogy ezeket a közösségeket magukra hagyjuk, fontos, hogy egyedül is feltalálják magukat. Az önrész tulajdonképpen egy közösségnek az akaratát fejezi ki az iránt, hogy az a dolog, amit a projektum segítségével meg szeretne oldani, az neki is fontos. A szakemberek azt szokták mondani, hogy a 20 százalék, az egy pszichikai határ. Az uniós pályázatok 5-10 százalékot várnak el, de nagyon sokan megkérdőjelezik ezt az önrészt. Ha 20 százaléknyi önerőt munkában, eszközökben vagy épületben egy közösség nem tud egy ötlet mögé álltani, akkor felmerül a kérdés, vajon akkor kell-e az egyáltalán a közösségnek. Vagyis az önrész valahol mindig annak a bizonyítéka, hogy egy közösség áll a megoldási javaslat mögött, hiszen egy projektum, az mindig egy megoldási javaslat.
* A projektumnak két típusát kell megkülönböztetni: az egyik az, amely valamilyen módon köthető egy adott közösséghez, a másik típusba pedig az tartozik, amelyik több községre is kiterjed. Mekkora összeget fektetett be az alapítvány az öt és fél év alatt?
- Csaknem 40 millió dollárnyit, és ebben természetesen az önrész is benne foglaltatik. Az USAID eszközeiből októberig 20 millió dollárt fektettünk be a különféle projektumokba, és mintegy 18 millió dollárnyi volt az önrész - eszközben vagy a befektetett munkában kifejezve -, és így realizáltuk ezt a 1043 projektumot és a 40 millió dollárt. Úgy gondolom, egyfajta új gondolkodást honosítottunk meg, hiszen nagyon sok helyi közösség alkalmazza a mi módszereinket versenytárgyalások vagy tenderek és pályázatok kiírásakor. A befektetett pénz mellett ez a másik fajta befektetés, amiről az imént beszéltem, nagyon fontos. Jó visszajelzéseket kapunk, és remélem, nem csalókák.