Négy évtized a közszolgálati médiában

Négy évtized a közszolgálati médiában

A korai, májusi hőség ellenére kerékpárral érkezett az interjúra. Frissen, üdén, mint egy húszéves.

Büszkén mutatja az új biciklijét, mellyel a nyugdíjba vonulása alkalmából lepte meg a családja. Nem tudom otthon ülő nyugdíjasnak elképzelni a mindig aktív Bencsik István újságírót. Szerencsésnek érzem magam, hiszen néhány évig együtt dolgoztunk, és még megtaníthatott nekem egyet-mást a szakmáról.

— Arról, hogy otthon ülök majd és olvasgatok, egyelőre szó sincs — kezdi István. — Az első nyugdíjasnapjaim állandó ügyelettel teltek, mivel alig több mint egy hónapja, április 11-én, a magyar költészet napján megszületett a harmadik unokám, Kata. A nagyobbakra — akik azért még nem annyira nagyok, négy- és ötévesek — gyakran kell vigyázni, néha nálunk vannak, az is előfordul, hogy a feleségemmel mi visszük őket óvodába, és el is megyünk értük. Egyelőre így telnek a napok.

* Akkor ez most egy másféle műszak.

— Igen, így is mondhatjuk. Azért én korábban sem voltam otthon ülő fajta, mert nem egyszerű csaknem negyven évig a közszolgálati tájékoztatásban dolgozni úgy, hogy a napnak soha nincs vége, soha nem lehet előre dolgozni.

* Pedig nem újságírónak készült.

— Nem. Talán most sikerül megvalósítanom a régi terveimet, azaz befejeznem, pótolnom a korábbi botanikai kutatásaimat, hogy összegezni tudjam az eredményeket. Szakdolgozatokat jelentetnék meg, és könyvben is gondolkodtam.


Szalai Attila felvétele

* Ehhez képest annak idején az újságírást választotta. Az volt a „nagyobb szerelem”?

— Az újságírás régi hobbi volt. Az általános iskolában megbíztak, hogy tudósítsam a Jó Pajtást. Azt hiszem, hetedikes voltam, amikor Palicson rendeztek egy kistudósító-találkozót, hát persze, hogy ilyen alkalmakkor az ember beleszeret az újságírásba, megismerkedik sok mindenkivel. A középiskolában aztán már a Sada — Jelennek is tudósítottam. Mivel tagja voltam az Életjel — Csáth Géza Művészetbaráti Körnek, abban az időben minden irodalmi estünket rögzítette az Újvidéki Rádió, Papp Imre bácsi járt fel Szabadkára, ő készítette a felvételeket. Ő figyelt fel rám, és mivel tudta, hogy Újvidéken tanulok tovább, kaptam egy levelet az érettségi után, hogy ha van kedvem, vegyek részt egy kéthetes újságírói gyakorlaton az Újvidéki Rádióban. Hát ez volt a sorsdöntő, mert két héten át, kora hajnaltól késő estig együtt dolgozni az akkori nagy rádiósokkal, akik minden munkájukba beleavattak, megpecsételte a jövőmet. Nagyon sok kollégával ott ismerkedtem meg, többek között Csőke Bélával is, akivel később nagyon sokat dolgoztunk együtt, sporteseményekről tudósítottunk. Gyula Károly volt akkor a sportszerkesztő, Tóth Ferenc a másik sportújságíró. Ők közvetíteni jártak, a műsort Rencsár Tivadar vezette, neki készítettük az anyagokat. Ez nagyon meghatározó élmény volt. Ekkor már befejeztem a második évet a Természettudományi Kar Biológia Tanszékén, biológusnak készültem. Egy kollégám katonaságba vonult, és felkértek, hogy helyettesítsem az egyetemen botanikából. Akkor az eredeti szakmám mellett döntöttem, és sokat tanultam ez alatt az idő alatt. Később viszont, amikor már csak egy szóbeli vizsgám maradt, és hazatértem Törökkanizsára — ott születtem —, akkor hiába vártam a munkalehetőségre, községi ösztöndíjasként sem kaptam állást sehol. Az édesapám akkor ment nyugdíjba, és emlékszem, hogy az a fél év nekem borzasztóan nehéz volt, csak tétlenkedtem, nem találtam munkát, nem tudtam magammal mit kezdeni. Ekkor jelent meg egy pályázat a Szabadkai Rádióban, hogy újságírót vesznek fel. Egy nagyon jó barátom — aki mindmáig az egyik legjobb barátom — mondta, hogy ő jelentkezni fog, mert nősülni akar, neki munka kell. Belegondoltam, hogy soha nem foglalkozott újságírással azon kívül, hogy Keszég Károly volt a szobatársa az egyetemen, és ha őt felveszik, akkor engem a szüleim életem végéig ezzel fognak macerálni. Így hát én is pályáztam. Ám nem vették fel sem őt, sem engem. Aztán egy csütörtöki napon kaptam egy levelezőlapot, hogy ha még érdekel az állás, akkor jelentkezzek. Pénteken bejöttem a városba, és hétfőn elkezdtem dolgozni.


A szerző felvétele

* Soha nem bánta meg, hogy nem biológusként helyezkedett el? Elgondolkodott néha azon, hogy mi lett volna, ha...?

— Engem még a katonaság előtt felvettek a rádióba, utána pedig több ajánlatot is kaptam, elhelyezkedhettem volna biológusként, én azonban azt mondtam, hogy vannak fiatalok, akiknek szükségük van munkára, nekem pedig már van állásom, köszönöm szépen. A másik pedig, hogy amikor nem kellettem sehol és senkinek, katonaság előtt, ami ritkaság, akkor engem felvettek a Szabadkai Rádióba, nem ideiglenesen, hanem állandóra. Végigjártam a szamárlétrát, és már nem akartam váltani. Hívtak később más médiumokba, tévébe is, egy kicsit be is dolgoztam itt-ott, viszont sosem vonzott a képernyő, nekem a rádió valahogy közvetlenebb.

* Ilyenkor szokás feltenni a kérdést, hogy mi volt a kedvenc rádiós élménye az elmúlt negyven év alatt.

— Hű, ez egy nagyon nehéz kérdés, mert rengeteg élményt szereztem az évtizedek alatt. Sok kedves emlékre szívesen emlékszem, viszont sajnos voltak kellemetlenek és rosszak is, mert ez a munka olyan, hogy mindenütt ott kell lenni. Ha baleset, katasztrófa történik, akkor is. Fiatal újságíróként én tudósíthattam arról, hogy villamosították a Belgrád—Újvidék—Szabadka vasútvonalat, és a vonat „repült”, száguldott a síneken. Ezt így kimondani ma már nevetséges a fiatalok számára, ám valóban így volt, és nagyon megtisztelő feladatnak éreztem, hogy beszámolhattam róla. Sajnos soha nem fogom elfelejteni kezdő újságírói korszakomból a fagyosszenteket sem, amikor Hajdújárás és Királyhalom határában teljesen lefagyott minden. Több mint egyméteres szőlővesszők hajoltak a földre, minden fekete volt, megfagyott. Megdöbbentő volt látni a pusztítást, illetve elbeszélgetni az emberekkel, akiknek akkor mindenük odaveszett. Ezenkívül sokan emlékeznek még a bombázásokra is, mi akkor is dolgoztunk. De hogy olyasmit is említsek, ami jólesett, elmondanám, hogy Bácsföldváron jártam, amikor megalakult a parasztszakszervezet. Több száz földműves gyűlt össze, és amíg ott beszélgettünk, odajött egy ember, majd megszólított: Maga az? Jaj, de örülök, hogy személyesen is találkoztunk, a hangját már ismerem!

* Mit üzenne azoknak a fiataloknak, akik újságírással szeretnének foglalkozni?

— Ezt a munkát csak úgy lehet végezni, ha az ember elhivatott. Én nem nevezném szakmának. Aki úgy gondolja, hogy ez egy szakma, az bele se fogjon, mert nincs értelme. Ez a munka teljes embert igényel, és teljes családot. Nagyon hálás vagyok a családomnak, a feleségemnek, a lányaimnak, hiszen az ember sokszor nincs otthon. Gyakran értem haza idegesen, emiatt sok mindenre ingerülten, igazságtalanul reagáltam, és ezt el kell tudni viselni. Én sem szeretem ezt másnál, ezért köszönöm nekik, hogy mellettem álltak mindig. Másrészt viszont ezt a hivatást valóban szeretni kell, mert a mai jövedelmi viszonyok közepette ez csak úgy éri meg, ha az ember szívvel-lélekkel csinálja.

 

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Négy évtized a közszolgálati médiában
Heti Interjúnk
Négy évtized a közszolgálati médiában
Heti Interjúnk
Facebook

Támogatóink