- Néhanapján itt, a napsütötte Délen az ember rózsaszínben láthatja a világot, bár lelkünkben régtől nem élnek rőzsedalok - ,,Szomorország' megadta magát sorsának, de azért még mindig olyan, mint egy szépasszony a századfordulóról: éjszaka riszál, csábosan hódít, megkínál málnával és sonkával, nagyvonalúan elveszi a dinárunkat - Másfél hónap mesebeli vidéken: gyöngyharmatos erdőkben, nyárfák és nyírfák tövében, tűlevelűek rengetegében el-elgondolkozva azon, hogy hol voltunk, és hol vagyunk
Nem tudom: csakugyan meg lehet-e halni a liliom illatától, és azt sem tudom most, hogy kiről mintázták a királyokat a francia kártyák lapjaira, de az sem érdekel különösképpen, miért nem járt a Holdon évek óta senki, mert beszorultam egy világba, amelyet érdemes újra és újra, minden évben nyáridőben felfedezni, mert: - ahogyan megírták - ,,...ezt a vidéket a szél csente el az esőtől, júliusban megénekelték a madarak, télen a pásztor furulyáján szól a zengzetes dalocska, itt, ezeket a forrásokat a Hold issza, itt a régmúltban minden karaván megállt, itt a széna illatától elkábulsz, álomba merülsz.' (Vagy napokig tüsszögsz eszeveszetten, mint én.)
Zlatibor... Hely, ahol méregtelenítheted szíved és lelked. Északról lépünk be a rengetegbe. Sokunknak a legszebb hegyvidék. Hiányzik nekem senora Dolores Palma de Mallorcáról, nem etethetem hamburgerrel a bölényeket, mint tettem azt a San Francisco-i rezervátumban, nem vásárolhatok virágfüzért Honolulu legszebb amazonjaitól, nem tévedhetek el Berlin forgatagában, nem vagyok New Yorkban: csendesebb lett minden álmom, Szomorországba érkeztem, a szomorú szemű szerb nagylányok világába, azokéba, akik - úgy érzem néha -: közelebb állnak hozzánk, mint a vajdaságiak. Zlatiborom álma az, hogy a legkülönfélébb vallási felekezetek - habár csak egy, még mindig épülő pravoszláv templom található a dombon - és etnikai csoportok, az afrikai ébenfeketétől az európai fehér bőrű emberekéig, mind-mind teljes harmóniában és egyetértésben éljen együtt. Sok vidék álma, hogy mindenki szeresse és óvja a természetet. Zlatibor varázsa vendégszeretetében, tűlevelű erdeiben, gyönyörű hegyi forrásaiban, mulatóiban, színes réti virágaiban és tarka madaraiban rejlik. Sziget egy parányi országban, parányira zsugorodott országban.
Itt tréfára veszik ezt a dolgot a hatalmi álmok szertefoszlásáról. Mesélik: az országhatárnál egy német sportrepülőgép kér berepülési engedélyt. Megkapja, természetesen. Diszpécserünk azt mondja: ,,A viszontlá...' - és vége, túl vagyunk Szerbián. Egy másik anekdota szerint az elnök magához hívatja a titkárát, és közli vele, hogy Versecre szeretne utazni, de vonaton.
- Egy óra alatt Versecen vagyunk - mondja a titkár.
- Nem lehetne Versecre eljutni Užicén át?
- Lehetne, de...
- Užice érintésével elutazhatunk Palánkára.
- De...
- Palánkán felszállunk a Szabadkára tartó vonatra.
- Én azt gondolom...
- Szabadkáról Nagybecskerekre vezetne az utunk. Onnan Zomborba vonatozunk, majd Smederevóba, és végül megérkeznénk Versecre.
- Elnök úr, ez az út több napig tartana.
- De legalább látnám, hogy milyen nagy is a mi szép országunk...
Így állunk, így vagyunk. Szomorországban azért tudnak még nevetni, de csak úgy befelé, a temérdek sör sem oldja meg ugyanis a nyelveket.
Soha nem beszéltek ennyit térdre hullásunkról, mint most. De hát fordítsunk hátat gyorsan a bajoknak. Az optimisták mégis csak azt hangoztatják a teraszokon üldögélve - és iszogatva -, hogy a következő évek a szerbekéi lesznek. Pedig ha jól utánagondolunk, a szerbeké volt már a közelmúlt is - ezt szajkózta a televízió. Kevesen merik azt állítani, hogy nem volt az övék. Sokat kaptak. Csak munkát nem, és esélyt sem a boldogságra. Igaz, most önállóak lettek. De Zlatiboron azt hallom: ,,Csak az árát ne kérdezd. Csak azt ne, hogy mit fizettünk érte...'
Zlatibor...
Miért éppen Zlatibor? Miért éppen ,,aranyfenyő'? Akik minden évben megfordulnak itt, azok tudják a név eredetét. Erről az aranyról legendákat meséltek tábortüzek mellett holdtölte éjszakákon a pásztorok, amíg a napszítta mező megpihent a völgyben, s nem égette sárgára a napsugár. Aranyfenyő? Állt egy ilyen ,,aranyfenyő' Sjeništiben, mintegy kétszáz éves lehetett akkor, amikor biológusok hada tanulmányozta. Ez a fenyő kapta a hangzatos nevet: PINUS SILVESTRIS VARIEGATA ZLATIBORIKA. A fejszék aztán kivágták tövestül a fenyőt, a hegyet megfosztották szimbólumától. A hóvihar szabadon viharozhatott át a fennsíkon, de a név megmaradt: Zlatibor...
A zlatibori plató napfényben és holdfényben fürdik. Egykoron mondén nyaralóhely volt. A természet ,,megfestette', ,,megalkotta' a maga gyönyörűségeit, s most amerre nézel: hegycsúcsok, sűrű erdők, völgyek - zöld, zöld, zöldre, festett világ, amelybe télnek idején a farkasok, sőt még a medvék is bemerészkednek eleség után kaptatva a lejtőkön, lankákon.
Hegycsúcsok: Tornik, Brijaè, Èigota, Liska, Konjoder és Viogor. Megmászod és elgondolkozol azon, amit Kosztolányi Dezső fogalmazott meg: ,,Az emberiség részegen és megbűvölten vágtat előre földön, vízen, levegőben. Tudja, hogy még mindig nem érkezett el a végső határig. Hogy a gépek, melyek a képet és a hangot közvetítik, még mindig tökéletesülhetnek, a közlekedési eszközök még mindig gyorsulhatnak, az iram még szédületesebb lehet. Egyszer azonban ennek is vége szakad. Akkor az emberiség egy kicsit megdöbben. Ekkor majd magába száll, és eltűnődik útjáról és rendeltetéséről.'
Ezt itt meg lehet tenni. El lehet tűnődni.