* Hogyan kezdődött a kapcsolat a szerémségi kultúrközponttal?

— A Sirmijumart Kultúrközpont tíz éve hirdet nemzetközi gyermekverspályázatot, melyre a fiatalok, általános és középiskolás gyerekek saját verseikkel pályázhatnak. Engem körülbelül nyolc éve kért fel Nedeljko Terzić költő, a fesztivál szervezője, hogy azokat a verseket, amelyek Magyarországról érkeznek, fordítsam le szerb nyelvre. Akkor már ismerten a szervezőt, hiszen Terzićnek addig már két verseskötetét is lefordítottam magyarra. Itt köszönetet kell mondanom még a hódmezővásárhelyi Benák Katalin nyugalmazott könyvtárosnak, akihez én eljuttattam magyar nyelven a pályázatot, ő pedig továbbította az iskolákba, így népszerűsítette Magyarországon ezt a megmozdulást, és végül sok szép vers érkezett a magyarországi gyerekek tollából erre a fesztiválra. Erről szól nekem a Napóra-díj, egy szép elismerés a több éven keresztül való együttműködésért, melynek, nagyon bízom benne, továbbra is lesz folytatása.

* Azt kevesen tudják, hogy néhány tankönyv szerzője is vagy…

— Három tankönyvet írtam, mindhárom az anyanyelvápolást tanuló diákokat segíti, a hatodik, a hetedik és a nyolcadik osztályosok részére készültek ezek a kiadványok. Tehát azok a tanulók forgatják ezeket a könyveket, akik szerb tagozatra járnak, viszont a magyar nyelvet is tanulják. Közöttük persze van olyan diák, akinek egyébként a magyar az anyanyelve, de természetesen olyanok is akadnak, akik érdeklődnek a környezetnyelv iránt, vagyis a gyerekek nyelvtudása eltérő, és az ő előrehaladásukhoz járul hozzá a három tankönyv is.

* Saját köteteidet is vegyük számba!

— Eddig három kötetem jelent meg, a Takard ki a kakadut című, mely novellákat tartalmaz, és 2011-ben látott napvilágot, majd két évre rá, 2013-ban kerülhetett az olvasók kezébe a Jajistenem című, gyermek-, illetve gyermekekről szóló novellákat egybegyűjtő kötet, és 2018-ban jelentette meg a zEtna Kiadó az egyetlen meséskönyvemet, a Rétesország meséi címűt.

* Egy újabb köteted körvonalazódik-e már?

— Szerintem van már egy kötetre való novellám, de azok mindig valahogy háttérbe szorulnak, nem tudok velük foglalkozni mostanság, meg kiadó sincs, ez az igazság. Ugyanúgy mesékből is lenne egy kötetre való, itt vannak például a rímes meséim, azok — habár korai még róla bármit is szólni — lehet, hogy megjelennek az idén, de ez nem biztos, a budapesti AB ART Kiadónál vannak. Időnként írok meséket, több mesét, mint novellát, de kevés az időm, pedig lenne miről írni. A műfordításokra sokkal több időt szánok, és azok a saját írásaim kárára vannak.

Kovács Jolánka 2010 óta foglalkozik műfordítással. Első kötete, a Megtört kenyér Balázs F. Attila szerb nyelvre fordított, válogatott verseit tartalmazta, a pancsovai Libertatea kiadó jelentette meg 2012-ben. Így indult a folyamat, és ma már tizenhét műfordítása látott napvilágot, valamint több antológiában is publikálta munkáit. Kéziratban volt még a beszélgetéskor, de már lehet, hogy meg is jelent a következő Gion-kötetnek, a Testvérem, Joáb címűnek a szerb fordítása. Továbbá egy gyermekregény is kiadásra vár, Zoran Penevski Sára és az elfeledett tér című könyve. Ennek a gyermekregénynek a „mottóját” — melyet Jolánka nevez így — külön kiemelte, hiszen a könyvben kétszer-háromszor is megjelenik: „Az élet kis dolgai legyenek édesek, hogy könnyebben elviselhessük a nagyobb dolgok keserűségét…” Nagy élvezettel fordította ezt a regényt, amely egy tizenkét éves kislányról szól, Sáráról, akit egy Berti nevű piros kardinálispinty kísér el a kalandjaiban. A madár macskának hiszi magát, és a történetek egy elképzelt tér boltjaiban játszódnak. A regény a valóságos és az elképzelt dolgok nagyszerű ötvözete, de lélektanilag is kiválóan kidolgozott mű, melynek a végén derül ki, hogy Sára valójában nem tudja feldolgozni nagyanyja halálát, és ezért menekül egy szürreálisnak is nevezhető világba.

Jolánka elmondta, hogy amikor egy könyvet fordít, az számára folyamatos munka, maga is „abban él”, amíg el nem készül vele. Ilyenkor nagyon ritkán jönnek az ötletek, például egy mese megírásához, de ha mégis „bekattan” egy mesetéma, és leírja, azon nyomban könnyebbé válik az élet — különösen manapság.

Erről a mostani helyzetről is beszélgettünk, főleg annak vetületében, hogyan éli meg íróemberként, illetve könyvtárosként…

— Azt gondolom, hogy nekem az irodalommal, az írással, a fordítással való foglalkozás nagyon segít abban, hogy ne drasztikusan éljem meg a jelenlegi helyzetet. Ez nem azt jelenti, hogy bennem nincs valamiféle félelem, mert igenis van, különösen látva az embereket az utcán, a boltok előtt, hogy mindenki fél mindenkitől. Amikor a helyzet miatt bezárták az iskolát, akkor nem mondhatom, hogy megijedtem, hanem inkább megdöbbentem. Mint mindenkiben, bennem is tengernyi kérdés merült fel: Most ez valóban igaz? Meddig fog tartani? Mikor lesz vége? Mi jöhet még? Aztán valahogy mindenki alkalmazkodni próbál, de egyáltalán nem lehet megszokni az ilyen helyzetet. Akármennyire is próbálom tartalmassá tenni az életemet az írással vagy akár a kertészkedéssel, az emberben van egy mélyen megbújó félelem. Vagy talán jobban teszem, ha nem félelemnek, hanem bizonytalanságnak nevezem, hogy bárkivel megtörténhet bármi. Sok minden megszűnt mostanság. Például a boltok előtti kötetlen cseverészések, mert mindenki tart a másik embertől, olyan ez, mintha mindannyian egy kicsit leprásak volnánk…

Jolánka egy érdekes dolgot is elmondott, és itt már a könyvtáros beszélt belőle, hiszen a muzslyai Szervó Mihály Általános Iskola könyvtárosaként dolgozik: abban bízik, hogy a gyerekek visszatérnek a könyvekhez, mert igaz, hogy mindegyik nebuló szereti a számítógépet, de lehetséges, hogy az online oktatás éppen azt eredményezi náluk, hogy elkezdik éhezni a kézbe fogható könyveket, illetve keresik majd a barátkozás lehetőségét, a nem gépi kommunikációt. Abban reménykedik, hogy a gyerekek a szünidőben talán felfedezik az otthoni könyvtárukat, a család könyvkincsei között a nekik való olvasmányokat.