Az év első napsütéses napján négy igazán karakán nővel ültem le kávézni. Az egyik ilyen, a másik olyan. Ők négyen nem biztos, hogy leültek volna együtt, mégis olyanok voltak, mintha már ezer éve ismernék egymást. De hát ilyenek a nők... Vagy nem? László Edit a Hét Nap igazgatója, Faragó Karolina magyartanár, jelenleg főállású anya, Sárcsevity Bea szociálpolitológus, doktorandusz, Horváth Blanka pedig jelenleg már nem diák, de nemsokára megint az lesz. Ők a nők. Véleménnyel, gondolatokkal, történetekkel. Elmesélem, miről csacsogtunk.

Zsófi: — Késtem. Pedig esküszöm, nem szoktam, és ne haragudjatok!

Bea: — Dehogy haragszunk, sőt! Mi már el is kezdtük az interjút nélküled.

Zsófi: — Na szép! Akkor kérek egy kávét, és máris felveszem a fonalat. Beszéljünk rögtön az elején egy kicsit a nőkről és március 8-áról. Azaz: ünneplitek-e, vagy nem jelent számotokra semmit? Szeretitek-e, ha virággal lepnek meg benneteket? Éljen március 8-a, vagy töröljük el?

Edit: — A nőnapról mindig a gyerekkorom jut eszembe. Édesanyám, nagymamám. Manapság már egy picit erőltetettnek érzem. Mint cégvezető persze azért megszervezem, hogy a hölgyek megkapják a nekik járó kis ajándékokat. És nekem is kedveskednek otthon a fiúk, a férjem és a fiam, egy puszival vagy valami aprósággal.

Bea: — Én senkitől sem várom el, hogy nőnapon felköszöntsön. Bár vannak fenntartásaim, hogy valóban létezik-e női egyenjogúság, s a legtöbb vita is éppen e körül alakul ki, hogy akkor kell-e egyáltalán nők napja. Én ezt úgy oldom meg, hogy ha engem felköszöntenek nők napján, én is felköszöntöm a férfiakat április 1-jén.

Blanka: — Számomra a nőnap igazából nem is annyira rólam szól, mint inkább az anyákról. A nőnapról kiskoromban azt hittem, hogy ugyanolyan ünnep, mint az anyák napja, amikor is édesanyám kap egy óriási csokor virágot azért, mert halálra dolgozza magát. Persze engem is felköszöntöttek, de nekem ez nem volt fontos. 

Karolina: — Amikor az iskolában dolgoztam mint magyartanár, felköszöntöttek a diákok, s ezt kedves gesztusnak is tartom, de ahogy Bea is említette, ezen a napon nekem is a női egyenjogúság jut eszembe. Munkanélküli anyaként azt érzékelem, hogy a gyereknevelés, háztartásvezetés mind külön szervezést igényel, és emellett még dolgozni is hihetetlenül nagy feladat. Jó a női egyenjogúság, de vajon valóban jót tettek-e ezzel a nők annak idején? Az, hogy egyszerre nők, anyák és dolgozó asszonyok is legyünk, óriási feladat. Ez az ünnep egy kicsit erre is rávilágít, elgondolkodtat.

Bea: — Az állam, a társadalom nem támogatja és nem segíti a nőket abban, hogy ők válasszák meg, melyik szerepeket szeretnék betölteni életükben. Megvan a választás joga, s a társadalom feladata az volna, hogy tiszteletben tartsa a nő döntését, akkor is, ha úgy dönt, hogy „csak” családanya akar lenni. Lehet, hogy a jövő generáció fiai, akik egyre jobban besegítenek a háztartásba és a gyereknevelésbe, megváltoztatják ezt. Optimista vagyok, és hiszem, hogy el fogunk jutni arra a szintre, hogy az emberek az anyaságot teljes körű munkaként  tudják értékelni.

Karolina: — A férfiak szerintem biztosan értékelik, de ezt az államnak kellene észrevennie, értékelnie és honorálnia. Hiszen ez egy három műszakos munka.

Zsófi: — Örülnünk kell ennek az egyenjogúságnak, melyet a női elődeinknek sikerült kiharcolniuk, mégsem klappol minden. Hol érzitek manapság legjobban a megkülönböztetést férfi és nő között? Érzitek-e, vagy nagyjából minden rendben van?

Bea: — Rengeteg a megkülönböztetés. Kezdjük ott, hogy vannak szakmák, melyekben a nők nem kapnak akkora fizetést, mint a férfiak, pedig ugyanazt a munkát végzik. A nő választhatja, hogy otthon marad a gyerekkel, vagy azt, hogy dolgozik. Mindkettőnek vannak pozitív és negatív hozadékai is. Ha otthon marad, akkor egy fizetésből kell élni, ha dolgozik, akkor kevesebb idő jut a gyerekekre. S közben legyél jó anya, jó munkaerő, jó nő. Sportolj, ne hízz el, főzz finom ebédeket, járj el néha kozmetikushoz. 

Edit: — Nekem is van egy fiam, Berci, úgyhogy ezt abszolút így látom. Egyáltalán nem könnyű feladat. Bercivel igyekszem baráti kapcsolatot kialakítani. Kamaszkorban van, és nekem kell úgy kiépítenem e körül a kis ember körül az otthont, hogy mindazt, amivel találkozom a munkahelyen, félretegyem, és amikor hazaérek, gombnyomásra csak arra tudjak fókuszálni, hogy visszatérjek egy gyermekibb, nyitottabb, lazább szintre, s fel tudjam dolgozni az ő gondjait.

Karolina: — Jó ez, amit mondasz. Hiszen nem egyszerű úgy hazaesni a munkából, hogy magad mögött hagyd a gondokat, a stresszt, és azonnal pozitív hozzáállással tudj viszonyulni a gyerekekhez. Mindig azt mondom, hogy ahogy lenyomok egy kilincset, és belépek valahová, lezárom azt, ami mögöttem van. Ez a munkahelyemre és az otthonomra is érvényes. Erre kell törekedni.

Zsófi: — Emlékszem, amikor kicsi voltam, édesanyám sokáig otthon volt velem és az idősebbik öcsémmel, így nem tudom, milyen lehet az, amikor az anya dolgozik is, és csak délután láthatom, amikor hullafáradtan hazaesik a munkából. Blanka, nálatok ez hogy volt?

Blanka: — Én sok időt töltöttem a szüleimmel. Rengeteget dolgoztak, de anyámnak az az elképzelése, hogy nem úgy kell nevelni, hogy egész nap dolgozol, aztán van tizenöt perced, leülsz a gyerek mellé, és neveled, hanem hagyod, hogy melletted éljen, lásson, tanuljon tőled. Szerencsém, hogy a nagymamámék közel laknak hozzánk, így mi sokszor a nagyi gyerekei voltunk. Oda mentünk óvoda után, ott ebédeltünk, medencéztünk, elmentem hozzájuk, ha szomorú voltam. A mai napig, amikor elegem van mindenből, átmegyek a mamához, ott megetetnek, úgy nagymamásan, kisírhatom magam, és megy az élet tovább.

Zsófi: — Akkor mondhatjuk, hogy azt a szülői modellt, amelyet te kaptál, szívesen másolod te is, ha majd lesz gyereked?

Blanka: — Persze. Nekem a szüleim nagyon jó példaképek. Nem kell attól félnem, hogy jaj, nehogy olyan legyek, mint ők, hiszen tök jó emberek. Ha gyerekeim lesznek, én is ilyen baráti kapcsolatot szeretnék majd kialakítani velük, mint a szüleim velem. Szeretem a nagy beszélgetéseket főzés közben. Nincsenek titkok, hiszen kinek mondanám el a dolgaimat, ha nem anyámnak. Szoros barátnős kapcsolat van kettőnk között.

Zsófi: — Edit, te egy intézmény igazgatójaként hogyan látod, más egy női vezető, mint egy férfi?

Edit: — Egy női vezetőnek sokkal kifinomultabb érzéke van bizonyos konfliktusok kezeléséhez. Van az a bizonyos női ösztön, amely sokszor segít abban, hogy egyszerűbben oldjunk meg a problémákat, mint a férfiak. A nőknek másfajta diplomáciai érzékük van. Viszont még mindig a férfiak világában élünk, ahol egy nő vezető pozícióban egy picit elférfiasodik. Ahhoz, hogy helyt tudj állni, nagyon sok szempontból keménynek kell maradni. Egy ideig lehet, hogy működik a nőies, csinibaba-viselkedésmód, de amikor keményen az asztalra kell csapni, az ember lánya néha akaratlanul is átvált férfias üzemmódba. Jönnek a kihívások, az új helyzetek, és neked a lehető legjobban kell megoldanod őket. Fontos, hogy korrekt maradj, de közben jogszerű, és a munkatársak se legyenek elégedetlenek. 

Zsófi: — Hölgyektől nem illik megkérdezni a korukat — tartja egy régi mondás. A mai modern nők azonban büszkék a korukra, nem kell titokban tartaniuk. Nem véletlenül esett rátok a választás, hiszen mindannyian kerek születésnapot ünnepeltek az idén. Ki a huszadikat, ki a harmincadikat, negyvenediket, ötvenediket. Én valamiért a tizennyolcadik születésnapomon rémültem meg nagyon, és depresszióba estem, hogy na ennyi volt a móka, kacagás, most jön a komoly felnőttkor. A harmincadikat élveztem.

Edit: — Még most sem tudom elhinni, hogy néhány hete betöltöttem az ötvenet. Ha tükörbe nézek, látom ugyan magam, de egyáltalán nem érzem magam ennyinek. Harmincöt éves koromig éreztem azt, hogy fejlődik bennem az Edit. Attól kezdve már csak feldolgozom az eseményeket. Fizikailag hála istennek egészséges vagyok, de ennek érdekében teszek is sokat. Világéletemben jógáztam. Hol aktívabban, hol kevésbé. A magánéletemben is fontos számomra a rendszeresség. Vannak kisebb rituáléim, melyeket betartok. Figyelek rá, hogy mikor mit eszem, reggel citromlevet iszom, igyekszem magam karbantartani.

Bea: — Én egész gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy huszonöt évesen fogok először szülni, és onnantól kezdve anyuka leszek. Aztán huszonöt és huszonkilenc éves korom között amiatt szorongtam, hogy ez nem így történt. Múlik az idő, mondogattam, én pedig még nem szültem, még mindig iskolába járok és iskolába is akarok járni. Aztán most, mindjárt harmincévesen, úgy megnyugodtam, hogy az már-már elképesztő. Soha nem éreztem magam ennyire jól a bőrömben. Nem aggódom amiatt, hogy szülök-e, vagy nem. Majd szülök, ha eljön az ideje.

Zsófi: — A harminc egyébként valóban szuperjó kor. A húsz is az volt. És a negyvenet még kíváncsibban várom. A maga módján mindegyik jó, ha a jót hozzuk ki belőle, illetve kellően rossz, ha csak azt az oldalát látjuk.

Karolina: — Az én szülinapom szeptemberben lesz, és most egy kicsit még harmincasnak látom magam. Amikor az időről beszélünk, mindig az jut eszembe, hova rohantak el az évek. Az egyik gyermekem már óvodás, a másik iskolás, én pedig nem értem, ez hogyan lehetséges, hiszen szinte most születtek. A negyven felé közelítve rájöttem, hogy valóban az egészség a legfontosabb. Több időt kell szánni magunkra, és többet kell foglalkoznunk az egészséges testi-lelki életmódunkkal. Hosszú távon fontos, hogy jól legyél magaddal, mert akkor a környezeted is jól lesz. Ezért is fontos, hogy kikkel veszed körbe magad. Én próbálok sok jó könyvet olvasni, jó filmeket nézek, jókat beszélgetek, tehát a család, a háztartás, a férjem és a munka mellett igyekszem egyre több időt magamra fordítani, míg korábban ez nem volt rám jellemző.

Zsófi: — Blanka? A szörnyű vagy a vidám húszas?

Blanka: — Az év végén leszek húsz, s végre kiszállok ebből a tizenéves korból. Fiatalabb koromban a húszéves énemet úgy láttam magam előtt, mint komoly, önálló felnőttet, magabiztos nőt. Hát tévedtem. Egyáltalán nem érzem magam sem felnőttnek, sem magabiztosnak, sem erős nőnek, inkább valakinek, aki nagyon lassan döcög a felnőttlét felé. Próbál önállósulni. Amint befejeztem az iskolát, megrémültem, hogy most nincs hova tartoznom. Úgy éreztem, újra társaságot kell magam köré gyűjtenem, barátokat szereznem, és gyakran pánikba estem, mert nem tudtam, hogy fogom ezt csinálni. Gyorsan beiratkoztam sportra, táncra, de ott sem ugorhatok bele idegenek képébe, hogy „Szia, akarsz velem ebédelni?”, és egyébként is eléggé szégyenlős vagyok. Ez a legijesztőbb dolog számomra. Kiszállni a komfortzónából, és újra felépíteni az életed. Aztán ilyenkor vannak a kamaszkori depressziók, hogy magányos vagyok, szomorú, csúnya és buta. És ez az a hülyeség, amelyet ki kell nőni.

Zsófi: — Hát igen. De szerintem ez sikerülni fog neked. És ha már nőkkel vettem magam körül, nem maradhatnak ki az igazán csajos témák sem: öltözködés, smink, hajviselet. Szerettek öltözködni?

Edit: — Fiatalabb koromban úgy képzeltem, hogy ötvenévesen hajcsavarókkal a hajamban fogok aludni, és térdig érő szoknyát viselek körömcipővel, de mivel alapjában sportos típus vagyok, ez nem így történt. Az ember öltözködjön úgy, hogy jól érezze magát a ruháiban. Vannak divathullámok, de ezeken belül is lehet válogatni. Persze mindig alkalomhoz illően kell felöltözni, de nekem az öltözködés sosem volt fontos az életemben. Talán azért, mert láttam, hogy egy szint után nem a ruha teszi az embert. Én az embernek a szemébe szoktam nézni, nem pedig az ingje gombjára. Biztos, hogy van, akinek fontos a ruhája, szereti összeválogatni a toalettjét, ez is rendben van.

Blanka: — Mindenkinek van egy életszakasza, amikor meg akarja újítani önmagát, ezért felvesz mindenféle furcsa dolgot, viszont néhány évvel később — a fotókat visszanézve — már egy picit nevetségesnek tartja az akkori viseletét. Én is átestem ezen, és most már az a fő szempont, hogy kényelmes ruha legyen rajtam. Viszont szeretem, hogy ennyi szabadságuk van a nőknek az öltözködés terén. Régen nem értettem, miért kell melltartót hordani. Most már ha nem akarok, nem veszek fel. Turizmusra jártam, ott tanultunk a munkahelyi öltözetről is. A fiúkra vonatkozó szövegrész két sor volt, a lányokról szóló viszont két oldal. Ne legyen ki a lábujjad, a vállad stb. Uniformist varrattak, melyben nagyon elegánsak voltunk. Mondjuk, nekem nem túlzottan tetszett, de megértem, hogy léteznek bizonyos munkahelyi követelmények.

Zsófi: — Nekem egyébként szimpatikusak az egyenruhák.

Blanka: — Egy ideig én is így gondoltam, aztán megpróbáltam biciklizni a ceruzaszoknyámban, de a pedálozástól hátul szétszakadt, emiatt pedig végig ültem a gyakorlaton, nehogy észrevegyék.

Bea: — A legfontosabb, hogy egy nő ápolt legyen. Egyébként ez a férfiakra is igaz. A nő öltözete legyen összhangban a stílusával, a testalkatával. Fiatalkoromban én is végigmentem különféle stílusokon. A punkkorszakomban anyukámnak a hideg futkosott a hátán, és alig várta, hogy kinőjem a rózsaszín hajat, a csirokit és a szakadt nadrágokat. Ki akarsz tűnni, de egy idő után ez letisztul, és kialakul a stílusod. Megvannak azok a helyek, ahol van egy minimális követelmény, protokoll, hogy mit húzzunk fel, ezt tiszteletben is tartom, de egyébként úgy gondolom, hogy az ember azt vesz fel, amit akar. Én is sportosabb típus vagyok, rosszul érezném magam, ha elvárnák tőlem, hogy a munkán teljesen máshogy öltözzek, mint amilyen a személyiségem.

Zsófi: — Én is voltam rocker, mert sok volt körülöttem a rocker fiú, aztán megnéztem a Hairt, és hippi lettem, de végül benőtt a fejem lágya.  

Blanka: — Van egy időszak, amikor mindenki a ruhájával akar bizonyítani, nem pedig a személyiségével. Egyébként a lányok mostanában egyre korábban kezdenek nőcik lenni. Már általános iskolában úgy vannak kisminkelve, mint a topmodellek az Instagramról. Hát amikor én jártam általánosba, nem is tudtam sminkelni. Mondjuk, most sem nagyon. A sminkelés reneszánszát éli, tele van a YouTube oktatóvideókkal, mindenki meg tudja változtatni az arcát. Én ezt nem követem.

Karolina: — Én már a gyerekeimen, a hatéves Annán és a tízéves Petin is látom, hogy fontos nekik a ruha. Anna pontosan tudja, mit mivel szeretne felhúzni, Petinél pedig már négy-öt éves korában kialakult a kalapőrülete, mely azóta is tart. Jelentős kalapgyűjteménye van. Persze próbálom terelgetni őket, és meg is kérdik a véleményemet, de hagyom őket, hadd találják meg azt a stílust, amelyben jól érzik magukat.

Zsófi: — És hát sokan először éppen a ruha alapján gondolnak valamit a másik emberről. Minden máshoz már beszélgetni is kellene.

Bea: — És azt se feledjük, hogy a mai gyerekek fogyasztói társadalomba születnek bele, nagyon korán találkoznak a reklámokkal, a márkákkal, s az is egy kifejezőeszköz, hogy melyik márkát veszik meg. Van, aki lázad ez ellen, és van, aki besimul.

Karolina: — Én is emlékszem a tizenöt-hat éves koromra s arra, hogy mennyire fontos volt már akkor is, hogy kinek van eredeti Nike tornacipője. Szinte státuszszimbólum volt, a háborús időszakban pedig sokan nem tudtuk megengedni magunknak.

Zsófi: — Az én kamaszkoromat a platformos Spice Girls-cipők fémjelezték. Mindenkinek olyanja volt. Nekem elég sokáig nem.

Edit: — Az én fiatalkoromban a göndör haj volt a divat. Mindenki minivált, azaz dauert tetetett a hajába, és birkákra hasonlítottunk. Emellett pedig válltömés volt az ingekben, kabátokban. Nagyon nem szerettem azt a kort. Nekem túl diszkós volt, viszont arra szívesen emlékszem, amikor nem volt ennyi turi és választék, s a nővéremmel rendszeresen vásároltuk a Burdát, és olyan szép dolgokat varrtunk... Volt annak az időszaknak egy varázsa. Ma már nem éri meg leülni, és megvarrni egy ruhát. Akkoriban viszont nem volt még ekkora a felhozatal.

A válltömések és a platformos cipők után lassan be is fejeztük a beszélgetést, és mindenki elszaladt a dolgára. Ki a gyerekekért a zeneiskolába és készülni a délutáni színházra, ki vissza a munkahelyére vagy előadást tartani az Exspectóba, és volt, aki egyszerűen csak kiült a Cortex kávézó teraszára meginni még egy kávét, és lehunyt szemmel élvezni a napsugarakat.

Lányok, köszönöm ezt a szép délelőttöt! Remélem, finom volt a kávé, kellően izgalmasak a témák és megfelelő intenzitású a napsütés. Mindannyiunknak boldog nők napját, hetét, havát, évét kívánok!