„Az én irodalmi pályafutásom több mint harminc évvel ezelőtt befejeződött, amikor 1979-ben kiutaztam Svédországba. Igaz, írtam még egy-két verset azután is, de ez a mostani, itteni jelenlétem az egyetlen élő kapcsolat a régi énemmel” — mondta beszélgetőtársának, Orcsik Rolandnak (aki tanársegéd a Szegedi Tudományegyetem Szláv Filológiai Tanszékén, s doktori disszertációját Domonkos poétikájából készíti) a Kishegyesen váratlanul feltűnő Domonkos István, aki a Dombosi történetek — remix irodalmi tábor igazi, felejthetetlen „meglepetés”-e volt.
„Az irodalomtól csavargásaim során számtalan dolog eltaszított. Voltaképpen az irodalmat már az iskolában sem szerettem. Főleg a vastag könyveket. Engem mindig lekötött a MA. Annyi minden izgatott: a növekvő fű, a levelek, a napsütés, a lányok, hogy nem tudtam állandóan betűket róni a papírra… Nagyon kell ügyelni arra, mennyi időt szentel az ember az írásnak, és mennyit az olvasásnak; hogy miként választja meg az olvasmányait, miként tájékozódik ebben a hatalmas könyvmennyiségben. Amikor leírtam az egyik előszóban, hogy nem szabad a vershez kötődni, akkor arra gondoltam, hogy nem szabad annyi időt szentelni neki. Ha valamit meg tud írni két perc alatt az ember, akkor minek szánjon rá többet?! Regényt persze nem lehet írni két perc alatt. Az írjon regényt, aki le tud mondani minden másról. Az írás őrület. Minden (vastag) regény pedig egy hőstett.
Svédországban elég elzártan élek. Egy idő után megszoktam ezt. Délután háromkor megjön a postás, kiteszi a levelet az autóból a postaládába, és elhajt. Ez az egyetlen kontaktusom az ottani emberekkel. Hetente egyszer beutazunk a feleségemmel a városba bevásárolni. Csak ez a fontos: hogy ő velem van. A fiam esténként felhív telefonon, megkérdezi, élek-e… Amikor beutazunk a városba, olykor rátalálok egy jó könyvre. Felcsigázva sietek haza, elkezdek olvasni, és a harmadik lap után képtelen vagyok odafigyelni. A látásom megromlott, meg felidéződnek a régi emlékek, és sírva fakadok: hogy képtelen vagyok már sok mindenre. Az erdő szélén van egy kis pad, oda naponta kijárok, leülök, elnézem, hogy növekszik a fű. Este még ekkora, reggel meg már amakkora… És gyönyörű zöld minden. Aztán hallgatom a svéd rádiót. A fiam vett most egy „világrádió”-t, amelyen bejött a Klub, a Kossuth meg az Újvidéki Rádió. Úgy felidegesítettek a viták — a magyarokat szidták itt is meg ott is —, hogy odaadtam a rádiót a sógoromnak. A költészettel is végeredményben ezért hagytam fel, mert éreztem, hogy tehetetlen vagyok, semmit és semmin nem változtathatok, akkor meg minek írni. Illetve akkor olyanokra kell bízni a cselekvést, akik képesek is arra, és tisztábban látnak, mint én. Én nem láttam tisztán soha az életemben. Mindig úgy voltam vele, hű de jó, hogy van Tito, aztán meg, hű de jó, hogy nincs… Én mindig arra törekedtem, hogy beilleszkedjem a környezetembe.
Rettenetesen örültem például a tengernek, az ottani barátaimnak, nagyon sok nyarat töltöttem el velük, persze munkával. Mikor az idény elején megjelentünk, már mondták is az ottani lakosok: 'Stigli su žabari'. Megőrjített a tengernek az a gyönyörű, végeláthatatlan tisztasága — se por, se szemét, se aljas emberek, akik a lovukat este beengedik a kertedbe legelni. Szóval valahogy tágasabb lett ott a világ a számomra. Amikor visszajöttem Újvidékre, kikezdett a lelkiismeret-furdalás. Míg én odavoltam, a Jancsiék (Bányai János) megfeszítetten dolgoztak. Most mit akarok én itt köztük? Mit koslatok utánuk? Választanom kellett: hogy ne öljön meg a lelkiismeret-furdalás, én inkább abba a másik, tágasabb világba menekültem.”
Szerelem és halál
„Sohasem hittem a vers megváltó erejében. Fiatalon sem. Ám a szerelemben igen. Állandóan szerelmes voltam. A Rátka versem ihletadóját Makarskán pillantottam meg. Egy sziklán heverésztem a zenészhaverjaimmal, vicceket meséltünk, röhögtünk. Egyszer csak megjelent egy tünemény: karcsú, szép fiatal lány, s a szikláról fejest ugrott a vízbe. Ott, abban a pillanatban elkezdett lüktetni bennem a vers, és hozzáfogtam az íráshoz. A Rátka versem a tenger, az élet és a fiatalság dicsőítése.
A Natura morte című versem viszont épp ellenkezőleg, a halálról szól, Maurits Ferenc illusztrálta. A rajz jobb, mint a vers, köszönöm neki. Az ember fiatalkorában jobban átérzi az életfordulók jelentőségét, mert még nem fél a haláltól, ezért tud olyan pontosan írni róla. Öregen viszont már pontosan tudja, mi vár rá, éjszakánként felriad álmából, és retteg. Ez a félelem annyira kiszívja az energiáját, hogy már nem tud írni róla, noha meglehet, érzékletesebben, pontosabban fogalmazna — ha tudna. Végül odáig jutsz, hogy se szó, se hang, se szív nem tud rajtad segíteni, annyira leblokkol az agyad. A halál voltaképpen még annak előtte megtörténik, mielőtt fizikailag végleg eltűnsz. Ez a rejtélye. Ezt öregkorában már tisztán látja az ember, csak nincs ereje és mersze ahhoz, hogy mindezt megírja. Azért is szakítottam meg az utamat — Rovinjba tartottam a családommal —, hogy még egyszer láthassam a barátaimat, mert a velük való kapcsolatok jelentőségére — amelyek egykoron olyan felszínesnek tűntek —, erősségére és mélységére csak most döbbentem rá. Hiába laktam én Svédországban, egész életemben velük éltem.”
A zenész
„Körülbelül félmillió zenésszel játszottam együtt. Azért szerettem őket, mert semmit sem vettek komolyan. Vicceket meséltek egész nap, vagy berúgtak, gyakorolni nem szerettek. Aztán a jobb megélhetés reményében kimentek Németországba, én meg találkoztam a feleségemmel, és megnősültem, családot alapítottam. A katonaság után adódott még egy lehetőségem, hogy zenészként egy brazil óceánjáróval elmenjek világot látni, de a feleségem azt mondta, ne írjam alá a szerződést. Később Svédországban, Upsalában bekerültem egy nagyzenekarba, de ott játszani meg olyan, mint a favágás. Öt zenekarnak voltam a tagja, hogy egy kis pénzt összeszedjek, végül annyira kifárasztott az egész, hogy elment a kedvem a zenéléstől is. Megromlott a látásom (nem tudtam kottát olvasni), a hallásom, így hát a zenének is búcsút mondtam. Vettem nagy, 200 wattos erősítőket, úgyhogy odahaza még néha élvezni tudom.”
Denevérek szálltak fel
„Egy időben festegettem is. Fantasztikus az a jelenet a Hordozható haza portréfilmben, amikor a fészerből előveszem az egyik képet, s mögüle kirepülnek a denevérek. Egy régi istállót használtam műhelyként, ahová évekig senki be nem nézett, így hát betelepedtek a denevérek... A festészet számomra terápia volt. Hét év alatt, míg Upsalában éltem, 180 képet adtam el. Kezdetben számon tartottam őket, felírtam a címeket, de aztán elvesztettem a jegyzetemet. Nem is kár érte. Én utánam ne maradjon semmi. Még arról is gondoskodtam, hogy a kézirataimat elégessem.”
A tenisz rajongója
„Mint minden szerelmem, a tenisz is végül munkává vált, s így kiábrándulás lett belőle. Nyolc éven át voltam teniszedző. Napi négy órán keresztül gazdag emberek buta gyerekeit instruáltam — egy nagy kórházban dolgozó szakorvosok kispolgári gyerekeit tanítottam teniszezni. Mind sovány, vézna kis gyerekek voltak, egyik se szeretett játszani, a szülők kényszerítették őket. Egy alkalommal edzés közben megállt az egyik gyerek, s odaszólt: István, légy szíves, vedd fel nekem a labdát! Szívesen, válaszoltam, de te meg, légy szíves, üsd már át ezt a labdát a hálón. Aztán volt néhány tizenhat éves srác, akikkel 3-4 órát sparring partnerként kellett játszanom. Ha naponta volt három ilyen edzésem, akkor végül már a szemeim is kigúvadtak, nem beszélve arról, hogy a teniszlabda kihulló szőrszálait közben mind lenyeltem, nem kaptam levegőt, le kellett néha ülnöm. Akkor meg az apuka odakiabált a lelátóról: Milyen edzés ez? Gyerünk, gyerünk, nem ezért fizetem! Szóval minden, amit annyira szerettem, az végül őrült teherré vált. Meg kell hagyni valamit élvezetnek.”
