Nagyböjt korona idején
Simon Vilmos
2021.04.01.
LXXVI. évf. 13. szám
Nagyböjt korona idején

Bárhova is látogatok a világban, nem tagadom, a helyi élelmiszerpiacok tudnak a legjobban megfogni. A feleségem is gyorsan kiismert, aki pontosan tudja már, hogy az andalúziai kisvárosban általam foglalt szállás miért van véletlenül éppen a piac mellett. Azt is tudja, hogy ha piac, akkor beülhet kávézni, mivel én képes vagyok órákig a helyi halkofáktól spanyol halneveket tanulni és ismételgetni — „nagy örömükre”. Szülővárosom, Újvidék piacai mindig is lenyűgöztek, minőségben, kínálatban bárhol a világon megállják a helyüket.

Huszonhárom éve érkeztem Budapestre, és bár kiváló piacai vannak a városnak, valahogy az elején egyiken sem tudtam megtapadni. A nagyvárosi kofák marconák voltak nekem, kisvárosinak, ne fogdosd, ne piszkáld, ha a végén meg is vettem, rossz szájízzel mentem tovább. Aztán változtak a dolgok, és törzshelyem lett a budai Fény utcai piac. Nevét meghazudtolva nincs olyan fényes, világraszóló csarnoka, mint a Nagycsarnoknak, vagy hagyománya, mint a pesti belső kerületek piacainak. Egy új bevásárlóközpont oldalában bújik meg, furcsa, háromszintes, zegzugos elrendezésben, mondhatni, szürreális építészeti megoldásokkal. Ennek ellenére gyorsan kialakult itt egy kis, budai mikrokozmosz.


Az elmélkedés helyszíne: a budai hegyek

Soha nem felejtem, amikor a földim, Kurunczi Józsi (aki még szomszédom is volt annak idején a boldog békeidőkben Újvidéken) kézen fogva vitt bennünket a piaci ivóba, és a kannás borok illatfelhőjében kikérte a számára behűtött pezsgőt, majd széles mosollyal kínálta végig az általa képviselt sonkás üzlet saját, sok hónapig érlelt sonkáját mindenkinek, aki ott volt — ez olyan szép, déli vendéglátós beidegződés. Közben befutott a chilei nagykövet társasága is szülinapot ünnepelni. Pezsgő, sonka, kannás borok, már délben vidám tekintetű törzsvendégek és a nagykövet dél-amerikai fényes kísérete imádnivaló volt.


A Fény utcai piac (Fotó forrása: facebook.com/FenyUtcaiPiac)

Ezen a szombat délelőttön is a piacra készültem, de mondja a közelben élő, szabadkai barátom: vigyázz, rengeteg a fertőzött. Szinte rettegve lépek be a piac első szabadtéri szintjére, mire a szentendrei, szerb paradicsomtermelő kiabál messziről, maszkon át: Dobar dan! A legjobb koktélparadicsomok nála vannak, és soha nem felejti a patinás, szentendrei, szerb—cincár—görög kereskedői hagyományokat, mindig elrejt valamilyen kis ajándékot a szatyorba, ma sárga koktélparadicsomot és lila hagymát kaptam. Mellé használati utasítás: igyak sok rakiját, fontos a prevenció.


A Fény utcai piac (Fotó forrása: facebook.com/FenyUtcaiPiac)

Újabb kellemes meglepetés, itt a Bálint kert, az egyik legjobb családi biogazdaság az országban. Az ilyen későn kelőnek csak fodros kel és saláta jut, mosolyog, nevet a főnök asszony, mondom, talán igaz a korán kel, aranyat lel mondás? Mellette faggatom a másik árust: Valóban erős ez a paprika? Panaszkodom, a láncokban nem találni erős paprikát, kiírják, aztán hazaérve csalódás. Vágjam? — kérdi. Mondom, ne, majd elrágcsálom a piacon. Persze bármikor arra megyek, kiabálnak tréfásan messziről: Na, csípős? Vidámság COVID idején, miközben tegnap minden korábbi gyászos csúcs megdőlt a fertőzöttek számát illetően. Ettől még friss étel és mosoly, humor kell az embereknek. A közép-európai (no meg a balkáni) ember megtanulta, humor nélkül nem fogod túlélni az észbontó időket, történelmi traumákat. Ezért kedvelem ennyire a közép-európai/balkáni fanyar humort, ha másban talán nem is vagyunk világelsők, de ebben szinte biztosan.


Szentendrei paradicsom

Nagyböjt van, és zavarba ejtő módon tartom: katolikusként a katolikus naptár szerinti hat hét, de görögkatolikus-görögkeleti előírások alapján, vagyis bizánci rítust követve. Szigorúbb, de úgy érzem, nekem ez kell. A tavalyi húsvét előtt szántam rá magam először a szigorúbb böjtre, és mély szellemi utazás kezdődött el ekkor számomra. Bármilyen furcsán hangzik, egy vézna, apró, de szívében óriási boszniai asszony indította el ezt nálam, mert láttam, hogyan lehet valaki élete úgy is teljes, hogy nem mindig él minden anyagi kinccsel, melyet felajánl számára az élet. Felhabzsolunk mindent, aztán több kell, még több, és sajnos nem látjuk a végét, mert egyre kevesebb örömet ad a még több. Kellett hozzá a mindennapi lelki táplálék is, bújtam a filozófiai, vallásbölcseleti könyveket, Dosztojevszkij, Böjte Csaba, Vladeta Jerotić, Eckhart mester, Attár írásait, jártam a budai hegyek erdőit, bérceit, magam, csendben, felettem néha hollók, sasok és a Jóisten. Úgy érzem, gazdagodtam ezáltal, és jobban megéltem az ünnepet, így ez már a negyedik böjtöm (karácsony előtt is ünneplőbe öltözteti a lelket).


Bangkoki piac

A hétköznapi csupa zöldség-gyümölcs napok után hétvégén jöhet a hal is. A hortobágyi halasnál csak lazacfejet kapok az orosz halleveshez (Szentpéterváron szerettem meg az ukhát), aztán következik a megdöbbenés: a konkurenciához küld, ott lesz más is. Nézek rá bugyuta módon, ott valóban lesz? Ez szokatlan, egyik piaci kofa utasít a másikhoz, akivel versenyeznek a budai vásárlókért, egy olyan országban, ahol kevés halat esznek. Úgy tűnik, ő felfogta, együttműködve mindenkinek jobb lesz. Ha bízunk egymásban, segítjük egymást, mindenki jobban fog élni. Ez az a lecke, amelynek nem kedveznek a tragikus történelmi eseményeink, amikor cserbenhagyások is bőven előfordulnak, együtt elássuk a családi aranyat háború idején, majd csak az egyik ássa ki jellegű mély traumák. A másik halasnál feltúrták a teli ládát (nem igazán kelendő a halfej, a halhústól megfosztott gerinc, pedig a jó alapléhez az kell, és szinte ingyen kapod), keresik a hóbortom célpontjait, lesz farkassügér, durbincs is, fej, gerinc, levesbetétnek egy kevés halhús. Az Adrián gasztroszocializálódottak számára brancin és orada.

A végére betérek a kedvenc kávéshoz. Mondom: hogy bírjátok? A vendéglátósok nagy része becsukott (nincs már kiszállítás, elvitel sem náluk), és bármilyen szomorú, egy része ki sem nyit már. Utóbbit persze nem mondom, inkább mosolygok, és próbálom bátorítani. Azt mondja, nem csuktunk be egy napra sem, és nem is fogunk. Mosolygunk mindketten. Csak nála kávézok a jövőben is a piacon.

Lehet, nem tudják, mit adtak ma nekem, de legalább annyi biztatást, amennyit én nekik a vásárlással, tréfálkozással. Ők is a mi „kis” hétköznapi hőseink.

Odateszem az ukhát, sok termelő, kofa alapanyaga fő majd együtt, lelket melengető leves lesz, sok kaporral, olyan igazi nagyböjti.

Fényképezte: Simon Vilmos

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Barangoló rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..