Süpeki Balás Frigyes lapszerkesztő, jó tollú újságíró 1879-ben bekövetkezett halála után az 1872 áprilisában indult nagybecskereki Torontál című lap súlyos gondok előtt állt: a megye hivatalos közlönyének nem tudtak megfelelő főszerkesztőt találni.

Hároméves „átmeneti időszak” kezdődött, melyben a lap élén egy ideig dr. Szentkláray Jenő, a jeles történész állt, majd Létmányi Nándor, a nagybecskereki piarista gimnázium tanára és mások. A lap arculata felett egy lapbizottság őrködött, ám ennek ellenére 1881 nyarán mégis kitört a botrány.

Nagybecskereken nyomtatott bölcsészdoktori értekezése (1884)

Nem is akármilyen botrány volt ez, hanem országraszóló, mely az ország vezetőségéig is eljutott, és amely (pró és kontra) megosztotta a korabeli lapokat. Az „ügy” lényege annak a kérdésnek a megválaszolása volt, hogy egy (megyei, hivatalos, kormánypárti) lap vajon megírhatja-e (büntetlenül) az igazságot, vagy azt éppenséggel (felsőbb nyomásra) el kell hallgatnia. Az eset főszereplője, mondhatnánk szenvedő alanya pedig a fiatal, akkori becskereki gimnázium tanára, Létmányi Nándor (1854—1917) volt.

A későbbi bölcsészdoktor pályafutása Szabadkáról indult. Ott született 1854-ben, s iskoláit is ott kezdte meg. A szabadkai gimnáziumban osztálytársának mondhatta Milkó Izidort, Simokovics Rókust és Bittermann Sándort. 1872 júliusában érettségizett, s a papi pályát választotta hivatásul: a kalocsai érseki szeminárium növendéke lett. Három év múltán azonban úgy látta, hogy a világi hivatás volna számára a megfelelőbb, pontosabban, a tanári és nevelői pálya. Ezért beiratkozott a Budapesti Egyetem Bölcsészkarára, ahol a filozófia szakon folytatta tanulmányait. A történelem és a földrajz iránt rajongott, s a tanári oklevél megszerzése után bölcsészdoktori oklevelet is szerzett. Azután utazgatott, tanári pályafutása és tankönyvírói opusa pedig később bontakozott ki.

1879 és 1884 között helyettes tanár volt a Nagybecskereki Piarista Főgimnáziumban, az idő alatt pedig (az eleméri Kiss-leszármazottaknál) a Dániel családnál volt nevelőtanár.

Nagybecskereken, a gimnáziumban a többi közt azzal is nevezetessé tette magát, hogy 1879-től évente „egy máriás aranyat” ajándékozott annak a tanulónak, aki „a történelemben a legjobb előmenetelt tette”. A fiatal, jó tollú, szimpatikus nevelőtanárra a megyeszékhelyen is felfigyeltek, ezért nem volt meglepetés, hogy amikor 1880 januárjában a lap felelős szerkesztője, dr. Szentkláray Jenő Bécsbe utazott az ottani levéltárakban kutatni, ideiglenesen Létmányi Nándor vette át a felelős szerkesztői posztot.

S itt kezdődtek a problémák.

Egy ideig nem akadt semmi gondja, ám 1881 júliusának végén hosszabb hírt közölt egy écskai verekedésről, mely civilek és huszárok között történt, s amelynek áldozatai is voltak. A Véres verekedés című cikkben olvassuk, hogy az Écskán állomásozó huszárszázad egyik közlegényét román házigazdája 1881. július 17-én este 10 órakor sajtlopáson kapta. Tettlegességig fajult a dolog, heves dulakodás támadt a két fél között. Ekkor megjelent a gazda fia, s a huszárt kaszájával oldalba döfte. A huszár segítségért kiáltott, s a szomszédban lakó bajtársa átjött, de a gazda fia kaszájával őt is leterítette, így néhány perc múlva el is vérzett. A nagy zajra utóbb mintegy negyven huszár jelent meg a helyszínen, de megérkezett a házigazda néhány rokona is. A huszárok túlerőben voltak, s ennek eredményeként a házigazda már vérben feküdt, az egyik rokont pedig pisztolylövés terítette le. A többi civil közül is kettő életét vesztette. Ez volt röviden az eset leírása, de ami igazán felbőszítette a katonaságot (azontúl, hogy az ügy nyilvánosságra került), a szerkesztő alábbi sorai voltak: „Nem első eset, hogy a megyénkben állomásozó huszárok a polgársággal összeütközésbe jöttek. Mi ehhez már hozzá vagyunk szokva. A fegyelem vajmi kevés a rendes katonaságnál, s így nem csodálkozhatunk, ha lopások napirenden vannak. Miért nem történnek ily esetek a honvédségnél? Ott van fegyelem.”

Létmányi itt tanított egy ideig: a Nagybecskereki Piarista Főgimnázium

ORSZÁGRASZÓLÓ ÜGY

A cikk nem is maradt következmény nélkül: néhány napra rá két huszártiszt, Máriássy László és gróf Bissingen Nándor megjelent a lap szerkesztőségében, és Létmányitól a cikk visszavonását (pontosabban „bocsánatkérő nyilatkozatot”) követelt, ellenkező esetben pedig személyes elégtételt, magyarán párbajt helyezett kilátásba. A szerkesztő erre kijelentette, hogy „a kérdéses közleményt vissza nem vonja, se nem módosítja […] s a kihívást el nem fogadja”. Létmányi a közölteket egész terjedelmében fenntartotta, mert konkrét bizonyítékokkal és adatokkal bírt, s annak tudatában jelenthette ki: „Nagyon csalódnak, ha azt hiszik, hogy az igazság kimondásától karddal riaszthatnak vissza. Eddig sokat elhallgattunk, de ezentúl mit sem fogunk elnézni.”

E vidéki ügy csakhamar országos érdeklődésre talált, s a sajtó igencsak figyelemmel kísérte az alakulását. Több lap védelembe vette Létmányi igazmondását. Az Egyetértés (támogatásképpen) teljes egészében leközölte Létmányi cikkét, igazat adva neki, hogy a fenyegetéseket „férfias hidegséggel utasította vissza”, s konstatálva, hogy „tény elbeszéléséért a hírlapíró úgynevezett lovagias elégtételre nem kötelezhető”. Az Ellenzék is kiállt Létmányi mellett, megállapítva, hogy „miután személyes sértést nem követett el, az általa lapjában elbeszélt tény valódiságáért pedig jót áll és azt igazolni is képes — elégtétellel nem tartozik”.

Miután Létmányi nem fogadta el a párbajt, Máriássy és Bissingen kijelentették (megfélemlítésképpen), hogy „elégtételt a maguk módja szerint fognak venni”. Attól kezdődően a lapszerkesztő, személye megvédése érdekében, „korbáccsal és töltött revolverrel” járt. Erről a körülményről, mármint személyes veszélyeztetettségéről Létmányi táviratban értesítette a nagyobb lapokat, így a Függetlenséget, az Ellenőrt és más újságokat. A felzaklatott országos közvélemény nyomására a becskereki ügy 1881 augusztusának elején a Magyar Hírlapírói Egyesület választmányának napirendjére került, de ez a testület (arra hivatkozva, hogy az adatok hiányossága miatt érdemleges tárgyalásra nem bocsátkozhat) megoldásért a belügyminiszterhez fordult. Egy háromtagú küldöttség, Nagy Miklós alelnök vezetésével, azonnal kihallgatást kért a belügyminiszternél, aki megígérte, hogy miután hivatalos értesülései lesznek az ügyről, megteszi majd a szükséges lépéseket.

Az általa szerkesztett lap fejléce 

„ÉLETEM A LEGNAGYOBB VESZÉLYBEN FOROG”

Miután az ügy megoldása tovább húzódott, Létmányi bizonytalansága is állandóan fokozódott. Félelem vett erőt rajta, melyet csak növelt a huszárok időnkénti megjelenése.

1881 augusztusának első napjaiban közölte A Hon, hogy Létmányitól a következő, drámai tartalmú, kétségbeesett sürgönyt kapta: „A legnagyobb veszélyben forgok. Három tiszt lakásom előtt fölfegyverkezve jár. S ha csak véremben fetrengve nem akarom hirdetni a sajtószabadságot, fogságra vagyok kárhoztatva. […] Ma kértem a hírlapírói egyesület intervencióját. Erélyes fellépés talán megmenthetne.” Lapszerkesztőnk hasonló tartalmú segélykérő táviratot küldött a többi fővárosi újságnak is. A Fővárosi Lapok írása szerint a becskereki lapszerkesztőt „katonatisztek fölfegyverkezve lesik, úgy, hogy ki sem mehet a házából”.

Ezzel párhuzamosan a nagybecskereki sajtóüggyel, a hírlapírói egyesület közbenjárására, Tisza Kálmán miniszterelnök is megismerkedett. Tisza felszólította a Torontál megyei alispánt, hogy sürgősen adjon neki jelentést a tényállásról. A jelentés szerint „Létmányi az ügyet nagyította, mert lakása előtt nem jártak-keltek katonatisztek, s nem kényszerítették őt szobafogságra. Továbbá, hogy a polgárság és a katonatisztek közt semmiféle összeütközés nem fordult elő, egyetértés uralkodik közöttük…”

Az ügy azonban ezzel nem zárult le: Létmányi (aki egyébként megyebizottsági tag is volt) az alispán jelentését hamisnak mondta. Arról a megyegyűlés is véleményt formált, s az alispánt a vád alól felmentette. Annak ellenére, hogy a Függetlenség állítása szerint bizonyosságot nyert, hogy az alispán egyoldalú forrásból tájékozódott, azaz csak a huszártisztekkel beszélt, s annak alapján referált a belügyminiszternek. Létmányi ezután a belügyminiszter ellen tett feljelentést, amiért hamis jelentést adott a fővárosi sajtónak…

A becskereki hivatalos körök az esetet úgy könyvelték el, hogy Létmányi személyeskedéssel és rágalmazó írásokkal csorbította a lap tekintélyét, holott, mint a Hölgyek Lapja írta, az ő bűne csupán az volt, hogy „a katonai kihágásokról lapjában szabadon írt”. Ettől eltekintve a Torontál lapbizottsága elhatározta, pontot tesz a több héten át tartó, s az ország közvéleményét foglalkoztató ügy végére. Az 1881. augusztus 11-én közzétett nyilatkozatban olvassuk: „Lapunk az utóbbi időben kellő figyelem hiánya miatt, ellenségeskedést szítván és személyeskedvén oly irányt kezdett felvenni, mely sem a lapbizottság nézetével, sem pedig a lap nemes hivatásával […] össze nem egyeztethető.” Ez a közlemény már előrevetítette Létmányi menesztését.

1881. augusztus 25-étől a Torontált ideiglenes felelős szerkesztőként már Rónay Jenő megyei főjegyző (a későbbi főispán) szerkesztette.

(Az illusztrációk a szerző gyűjteményéből származnak.)

Forrás: Torontál, 1881. júl. 21., júl. 28., aug. 11., aug. 25.; Ellenőr, 1881. júl. 30., aug. 4., aug. 10., aug. 14.; Népszava, 1881. aug. 21.; Fővárosi Lapok, 1881. júl. 31., aug. 5., aug. 6., szept. 6.; Függetlenség, 1881. júl. 27., júl. 29., júl. 30., júl. 31., aug. 6., okt. 1.; Szegedi Híradó, 1881. aug. 11.; A Hon, 1881. aug. 4., aug. 5., aug. 11.; Hölgyek Lapja, 1881. aug. 7.; Ellenzék, 1881. júl. 29., aug. 1., aug. 6.; Politikai Újdonságok, 1881. aug. 3.; Krassó-Szörényi Lapok, 1880. jan. 28.; A Nagybecskereki Piarista Főgimnázium Értesítője, 1879. Nagybecskerek, 1879.; A Szabadkai Állami Gimnázium Értesítője, 1868. Szabadka, 1869.; A VIII. kerületi Magyar Kir. Állami Zrínyi Miklós Gimnázium Értesítője, Budapest, 1917.