Hallgatom az Újvidéki Rádió vasárnapi műsorát, és azon töprengek, hogy miért nem jutott el a Magyar Nemzeti Tanácsnak a helységek magyar névhasználatáról készült határozata a rádió magyar szerkesztőségéig. Ha pedig mégis eljutott, akkor miért nem alkalmazzák? Ez már azért sem érthető, mivel az MNT ,,sajtófelelőse' az említett rádió munkatársa. Tudom, hogy a csalások útján megválasztott Magyar Nemzeti Tanács tagjainak határozatát sokan nem fogadják el és nem tartják követendőnek, de a magyar helységnevekről hozott döntésüket, még akkor is, ha ez felemásra sikeredett, az anyanyelvünk megóvása érdekében illő, sőt szükséges lenne megszívlelni és alkalmazni. Ezt főleg az teszi nyomatékosabbá, hogy a Magyar Tudományos Akadémiának a magyar földrajzi nevekről szóló szabályzata is ezt írja elő. Mindezek ellenére az Újvidéki Rádió üzenetei Moravicára, Hetinbe, Telecskára, Orahovóra, Zrenyaninba, Debelyacsára, Kupuszinára, Feketicsre stb. szólnak. Így sorakoznak a szerb helységnevek a délvidéki magyar műsorokban. A riporter még az ,,Ó' vagy a ,,Magyar' jelzőt is ,,kispórolja' a nevekből, és nem Óbecsére, Magyarittabéra, Magyarkanizsára száll a jókívánság, hanem csak Becsére, Ittabéra vagy Kanizsára. Lehet, hogy az újságíró, a szerkesztő úgy gondolja, hogy a ,,magyar'-ral kezdődő szókapcsolat esetleg sérti a többségi nemzet érzékenységét? Úgy véli, nem kell irritálni a szerb nép nemzeti érzelmeit, hisz ,,Vajdaságra a tolerancia a jellemző!' Ezt szajkózzák a politikusaink is. Hogy e téren nagy többségben csak mi, magyarok vagyunk toleránsak, az senkit sem érdekel. És az sem, hogy már majd egy évszázada a mi nemzeti érzékenységünkre a többség rá se hederített. Mindig csak tőlünk várják el a toleranciát. Ez a magatartás késztette ugyanis az MNT-t is arra, hogy határozatában, Várady doktor aggódása miatt, miszerint a Tiszakálmánfalva név sértheti a szerbek önérzetét, inkább a ,,szép magyar hangzású' Budiszava mellett döntött. Hogy a Magyar Tudományos Akadémia magyar helységnevekről szóló szabályzata mást ír elő, az egy ilyen ,,tekintélyes' intézményt nem érdekel.
A rádió szerkesztőségét még az sem zavarja, hogy más-más család ugyanazon személynek szóló üzenete hol ,,Kis-Moravá'-ra, mármint Moravicára (még véletlenül sem Ómorovicára), hol pedig Bácskossuthfalvára szól. Hol Zrenjanin, hol Becskerek, hol Debelyacsa, hol Torontálvásárhely hangzik el. A tájékozatlan hallgató, aki nem ismeri a Délvidék helységneveit, így azt képzelheti, hogy az üzeneteket nem is azonos településekre küldték. Pedig az egyik zsurnalisztikai főszabály, hogy a rádióhallgatót (újságolvasót, tévénézőt) egy pillanatig sem szabad bizonytalanságban tartani. Úgy látszik, a rádiót csak a pénz érdekli. A fausti gondolat itt is érvényesül, miszerint ,,eladó az egész világ', még az anyanyelv is. Aki fizet, az dönti el, hogy az adásban mi hangozzék el. Az anyanyelvére igénytelen megrendelő határozza meg, hogy a település neve milyen nyelven szerepeljen, ahová a (többször már a jó ízlés határát súroló) nótát szeretné küldeni.
Újabban egyes liberális elveket valló ,,nyelvtudósaink', úgy tartják, hogy mindenki úgy beszél, ahogyan akar. A nyelvművelők akadékossága ugyanis sérti az egyén emberi szabadságát, a személyes jogait, mivel a nyelv, főleg az anyanyelv mindenkinek a saját tulajdona. Nem akarják tudomásul venni, hogy az anyanyelv nem az egyén, hanem egy közösség tulajdona, amit évezredeken át formált, tökélesített, hogy a mai kor embere kölcsönbe vehesse, és sértetlenül adja tovább az újabb generációknak. Nincs joga megcsorbítani, szavait, fogalmait ,,ellopni', a rendszerét lerombolni, még kevésbé meggyalázni. A becsületes ember úgy nyúl minden eszközhöz, tárgyhoz, hogy az meg ne sérüljön, és azt a megfelelő módon használja. Az újságírónak (bemondónak, riporternek) a nyelv a munkaeszköze. Ezért, ha ,,jó és szakavatott mester', akkor a munkaeszközéhez is megfelelő módon nyúl hozzá.
Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az anyanyelvünk megvédése és megbecsülése érdekében végső ideje lenne már bevezetni olyan szabályt, hogy a rádió mikrofonja (a tévé kamerája) előtt ,,élőben' csak az nyilatkozhasson, aki elfogadhatóan beszéli az anyanyelvét. Természetesen a rosszul beszélő, a makogó, dadogó egyének is szabadon kifejthetik gondolataikat, véleményt mondhatnak bármiről, de nem direkt módon, hanem úgy, mint az idegen nyelven nyilatkozók, a riporter szavai révén. A riporter mondja el, hogy miről mit nyilatkoztak. Azok a politikusok, ötletadó vállalkozók, betelefonáló polgárok, de főleg a diplomával rendelkező, magukat értelmiséginek tartók pedig, ha a saját hangjukat kívánják a rádióban vagy a tévében hallani, vegyenek annyi fáradságot, hogy legalább az anyanyelvüket elfogadható szinten sajátítsák el. Egyetlen magyar politikusnak se legyen előjoga, hogy gyatra beszédével gyalázhassa anyanyelvünket, és ezzel másoknak rossz példát mutatva, a közszolgálati médiumokban jogerőre emelje az anyanyelvgyalázást. Egész más a helyzet, ha egy más nemzetiségű egyén tisztel meg bennünket azzal, hogy bár törve beszéli nyelvünket, mégis magyarul szól hozzánk. Ez megtiszteltetést jelent, és nem a gyatra beszéd elfogadtatását. A műsorszerkesztőknek végre meg kellene érteniük, s emellett határozottan, következetesen kiállniuk, hogy a magyar nyelv rendszerét romboló, idegen hangsúlyú, szerb szavaktól és fogalomzavartól hemzsegő, suk-süköző, anyanyelvünket gyalázó beszédet nem szabad a rádióban vagy a tévében jogossá tenni. A stúdióba hívott vendégeiket is úgy válasszák meg, azokat ültessék a mikrofonjuk (kamerájuk) elé, akik megfelelő szinten beszélik az anyanyelvüket. Azok a szakbarbárok pedig, akik úgy vélik, hogy a szakmai tudásukkal helyettesíthetik az anyanyelv ismeretét, nem érdemlik meg, hogy a nyilvánosság előtt szót kapjanak, hisz magyarázatukat úgysem érti meg a hallgató, a néző. Már azért sem érdemes a véleményüket kikérni, mivel a rossz beszédkézséget gondolatszegénység is kíséri, mert aki beszélni nem tud, az a gondolatait sem képes a nyilvánosság előtt feltárni. A délvidéki magyarságnak az anyanyelv a legfontosabb védőeszköze, és az a magyar egyén, aki rombolja azt, vállaljon bár akármilyen eredményes politikai küzdelmet, a nyelvrontással nemzetárulást követ el. Mert az anyanyelvünk védelme, a megmaradásunk legfőbb feltétele. Ide kívánkozik Ravasz László református lelkésznek az anyanyelvről szóló gondolata: ,,Nekünk a nyelvünk nagyobb kincsünk, mint a földünk, mert régibb, s akkor is él, amikor már a föld nem a miénk. Nagyobb, mint történelmünk, mert a történelem a nyelvben elfér, de a nyelv nem fér el a történelemben. Ezt az élő, zengő testet, ezt az óriási és közös műalkotást, kibeszélhetetlen szépségű lélekparkot maga az Alkotó teremtette, sok ezer év finomította, fejlesztette, ápolta; dolgozott rajta az idő, az évszakok járása, természeti és történelmi erők. Lángelmék alkotásaikkal gazdagították, felfedezők kincseiket ide rejtették el, győzelmeikkel ezt szentelték meg. Igazán közös kincsünk: az egyetlen nemzeti vagyon, amelyből a szegény embernek is éppen annyi jut, mint a hercegnek, s csak annak nincs belőle semmije, aki maga dobta el magától. Titkos jegy, amelyről minden bábeli zűrzavarban egymásra ismerünk, címer, amelyet büszkén hordozunk az emberi szellem mérkőző porondján. Leghűbb képünk, mert nem nyelvünk olyan, mint mi, hanem mi vagyunk olyanok, mint a nyelvünk.'
Ezért az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségének is kötelessége óvni, védelmezni és az utókornak sértetlenül átadni ezt a megtartó kincsünket, az anyanyelvünket.
Hallgatom az Újvidéki és a Szabadkai Rádió déli híreit, és azon évődök, tűnődöm, töprengek, hogy miért nincs e közszolgálati médiumokban déli harangszó. Nem hinném, hogy az a fél perc annyira hiányozna a műsoridőből. Azt sem föltételezem, hogy a kommunista rendszer elmúltával valakinek baja származna ebből. Bár tudom, hogy a ,,felső szervek'-ben mindig vannak túlontúl aggódók, buzgó lojálisak és besúgók, de ezeket észérvekkel le lehet fegyverezni. Akkor meg nem értem, hogy miért nincs? A déli harangszó a magyar történelem egyik legdicsőségesebb eseményét idézi fel, amire ennek a nemzettudat-hiányban szenvedő délvidéki magyarságnak a legnagyobb szüksége van. Hunyadi János nándorfehérvári győzelmét a világ összes katolikus templomában felcsendülő harangszó hirdeti. Ez a magyar történelem egyedüli eseménye, amire az egész világ emlékezik, csak mi, ,,vajdasági' magyarok nem akarjuk vagy nem kívánjuk hallani és rá emlékezni. Már azért is érthetetlen a dolog, hisz ez a szűkebb szülőföldünk legdicsőségesebb eseménye, Újvidéktől alig száz, Szabadkától pedig kevesebb, mint kétszáz kilométerre történt. Akkor meg miért nem? Erre még akkor sincs magyarázat, ha tudjuk, hogy a közhiedelemmel ellentétben a déli harangszó nem a nagy győzelmet hirdeti, hanem III. Calixtus pápa utasítására imára szólította a hívőket, hogy a nándorfehérvári vár védőinek az isteni támogatásáért könyörögjenek. Nagy idők, nagy tettek, amit mi csonka lelkű magyarok feledni hagyunk. Inkább emlékezünk a kommunista ,,felszabadulás'-ra, Tito születésnapjára és az egyhetesre megnyújtott november 29-ei ünnepségre. Számunkra ez jelenti a múltat, a történelmünket. Ilyen hozzáállás mellett ne csodálkozzon senki, hogy pusztulunk, veszünk. Pedig egy kis jóakarattal, egy kis odafigyeléssel és egy kis tenni akarással nagyon sokat lehetne javítani áldatlan helyzetünkön. Például ezzel is.