A szerző felvételei

Magyarkanizsán ilyen épület a régi Vigadó s az őt körülölelő park. Ezt lakta be egy kis, művészekből álló csapat, és próbálta meg zenével, tánccal, installációval néhány napra feltölteni élettel.

Régen a Vigadó és a parkja betöltötte funkcióját: vigadtak benne az emberek, sétálni jártak az árnyas fák közé, szólt a zene, olvadozott a fagyi a kezekben, gyerekek piszkolták ruhájukat a fűben. Aztán elkezdték nem használni, s az idő vasfoga elég szépen megrágta. Azaz mi, emberek hagytuk lassan tönkremenni. Nem újdonság ez. Pedig milyen szép volna most ott koncerteket hallgatni vagy a teraszon vacsorázni.

A parkjainkat, szökőkútjainkat, épületeinket gondozni és rendezni kell. Megtölteni élettel és zsivajjal. Ez a rendeltetésük. Ha a parkokban nincs, aki szaladgáljon, labdát dobáljon vagy a pokrócon uzsonnát fogyasszon, akkor ezek a terek szomorúvá válnak, majd tönkremennek. Manapság pihenni járunk a parkba, leheveredünk egy árnyas lombkorona tövébe, csendben olvasgatunk, vagy a telefonunkat nyomkodjuk. Nem azért sétálunk le, hogy ott másokkal találkozzunk, csacsogjunk. Nem tudom, a csend vagy a zsivaj-e a jobb, mindenesetre ma inkább az utóbbi érezhető a kanizsai parkban (is).

„Mert mi is a park? Sziget, semmis paradicsom-makett” — írja Tolnai Ottó Németh Ferenc Kertek és parkok című kötetének előszavában. És valóban, a parkok mögé én magam is mindig odaképzelek valamilyen vizet: tengert, tavat, folyócskát vagy csermelyt. A kanizsai szigeten, a Streamlet Művészeti Rezidencia 2018 keretében, több művészeti ág alkotóit vezették Klájó Adrián képzőművész aranysárga installációi június 21-e és 30-a között.

Ez idő alatt különféle performance-okat, zenés-táncos megmozdulásokat tartottak a magyarkanizsai Népkert területén. Az esemény meghirdetése után sok kérdés fogalmazódott meg. A leggyakoribbak: Ez most mi is lesz? Mikor kezdődik az előadás? Mi az a rezidenciaprogram? Az emberek tehát nem voltak tisztában vele, hogy a csapat mire is készül.

Pedig a rezidenciaprogramok Európában már évek óta működnek. Ezek elsősorban arról szólnak, hogy egy téma, cím vagy kategória égisze alatt több alkotó a saját művészeti ágán belül készít valamit, amit utána összehangol a többiekkel. A „nem tudás” ellenére (vagy talán éppen ezért) mégis sokan kimerészkedtek a Népkertbe, körbeszagolták a kiállítást, illetve belehallgattak Asztalos Alfréd és Ábrahám Máté játékába. A klarinét és a cselló bársonyosan simult bele a nyári délutánba.

A manifesztum fő elemét, azaz a leglátványosabb részét egy installáció alkotta, melyet Klájó Adrián és Szalma Zsóka állítottak fel a Vigadó előtti füves területen — megidézve ezzel a valamikori díszes park fényét, egyúttal a gondolkodásnak is teret hagyva, hiszen mindenki másnak látta az óriási, sárga műanyag fóliával borított gyökereket. Volt, akinek mindenféle állatok jutottak eszükbe róluk, másoknak a szabadság, megint mások pedig kényszerzubbonyokat vagy éppen a Napot látták bennük.

A lányok — Tóth Laura, Pintér Nikoletta és Munyin Andrea — mozogtak, pörögtek, forogtak a térben, illetve életképeket elevenítettek meg a múltból, és léptek interakcióba az installáció elemeivel, vagy görög múzsákként szobroztak a Vigadó előtti kis oszlopokon. A csapat célja ezzel a kis akcióval csupán annyi volt, hogy felhívja a figyelmet közös értékeink fontosságára, a múlt épületeinek jelentőségére, hiszen a Népkert és a Vigadó fontos szerepet töltött (és tölt még ma is) be a magyarkanizsaiak életében.

Az eseményt fotókiállítás zárta július 1-jén. Sagmeister Laura magyarkanizsai festőművész műtermében az akciót bemutató fotókat láthatták az érdeklődők. Az eseményt Magyarkanizsa község támogatta, fő szervezője pedig a Kiss Anikó által vezetett Streamlet Művészeti Egyesület volt.

Tekintsd meg a  kiállításon készült fotókat is:▼