— Megettem már a kenyerem javát, megéltem néhány rendszert, átéltem háborút, úgyhogy a véleményemet nem nagyon lehet megváltoztatni — mondja az asszony megfontoltan. — Ne gondolja, hogy emiatt elkeseredett öregasszony vagyok. Abban, hogy normális maradjak, az segít, hogy elfogadtam a szabályt: amit nem tudok megváltoztatni, azon nem eszem magam — úgyis hiába. Az utóbbi tízegynéhány év alatt megtanultam, hogy most ilyen időket élünk. Amikor jöttem, megfogadtam, hogy nem ejtem ki a számon, hogy bezzeg az én időmben, mert minden időnek megvan a maga sajátossága. De ennyi szerencsétlenség, igazságtalanság, embertelenség már túl sok. És az a mi igazi tragédiánk, hogy az emberek nem tudják feldolgozni ezt az időt.

Munkáscsalád sarja vagyok, de a szüleim nagyon sokat beszélgettek velem és a húgommal. Sikerült nekik belénk nevelni emberséget, illemet, tiszteletet mások és önmagunk iránt. Ha visszagondolok azokra az esti beszélgetésekre, magam is meglepődök, hogy mi senkiről sem beszéltünk elmarasztalóan. Persze akkor is voltak részeges, verekedős szomszédaink, voltak „lézengők” a faluban, akik be-betértek idegen udvarokba egy kis zsákmányért, de ezekkel a jelenségekkel kapcsolatban a szüleimnek az volt a véleményük, hogy nem vagyunk egyformák, aki rosszat tesz, annak biztosan oka van rá.

Akkoriban nem elemeztem a szüleim szavait, semmi okom sem volt arra, hogy kételkedjek a mondottakban, és úgy nőttem fel, hogy az emberek jók, tisztelik egymást, segítőkészek, a kivételek pedig csak erősítik a szabályt. Szakközépiskolát fejeztem be, húszéves voltam, amikor férjhez mentem, egy fiút szültem, és mintegy negyven évig átlagos házasságban éltem. Eszembe sem jutott, hogy másként is lehetne. Pedig még én is fiatal voltam a ’90-es években, vitték az én férjemet is „önkéntesnek”. A fiunk éppen akkor volt katona. Csak azért imádkoztam, hogy ne vigyék őket egymás ellen. A fiam ugyanis Horvátországban töltötte a katonaidejét, a férjemet pedig itthon vitték el tartalékosként. Istennek hála mindketten hazajöttek, az az idő is elmúlt, azt hittük, rosszabb már nem érhet bennünket. A férjem nagyon ügyes volt fafaragásban, habár nem az volt a szakmája. Ágakból, érdekes alakú, száraz szőlőtőkékből hihetetlen dísztárgyakat hozott létre. Szenvedélye volt a játékkészítés. Rengeteg ilyen munkája állt az egyik melléképületben felszerelt polcokon. Az unokáink már nagyok voltak, nem volt nekik érdekes a fajáték. Amikor a férjem hirtelen meghalt, egyedül maradtam a családi házban, mely abban az időben valóban nagyon jó állapotban volt. A férjem halála után nyugdíjba kerültem, a fiam a családjával a közeli városban élt. És lassan kezdtem leépülni.

Nem tudom, ismeri-e azt az érzést, amikor sötétedés után bezárja a bejárati ajtót, és utána síri csönd fogadja a ház minden helyiségében. Sokszor alig vártam, hogy kivirradjon, mert mehettem piacra, újságért, szomszédokkal találkoztam, volt alkalom beszélgetésre is. Azt hiszem, a magány miatt kezdtem piacra járni. A férjem munkáit is vittem magammal, és mindig volt valamelyikre vevő. A nyugdíjam az átlagnál csak valamivel volt kisebb, nem kellett a fiaméktól semmiért kérni. A szomszédok tudták, hogy árulok a piacon, sokan hoztak tojást, nyáron gyümölcsöt, zöldségfélét, hogy adjam el nekik. Lassan a piac is befogadott, voltak állandó vevőim. Megtörtént, hogy — főleg idősek — nem tudták kifizetni, amit vettek, ilyenkor azt mondtuk: majd ha megjön a nyugdíj. Persze sokan elfelejtették az adósságot, de én sohasem kértem. Úgy gondoltam, senki sem csap be szándékosan. A fiam sokszor perelt velem, de nem avatkozott bele igazán a dolgaimba. Nem tudom, miért, hiszen semmivel sem kérkedtem, de az emberek azt gondolták, hogy engem a piaci forgalmamból felvet a pénz. Biztosan ezért tört be hozzám egy éjjel egy olyan házaspár, amelynek harisnya volt ugyan a fején, de megismertem őket, hiszen rengeteget segítettem nekik. A férfi nem akarta elhinni, hogy nincs eldugott pénzem, hát lehúzott az ágyról, és agyba-főbe vert. A felesége úgy rángatta ki a szobámból. Elvittek valamennyi húst a mélyhűtőből, egy sonkát a kamrából és a kerékpáromat. Hívtam a fiamat, ő a rendőrséget, de nem lett eredménye a nyomozásnak. Ha ugyan egyáltalán keresték őket, hiszen én pontos leírást adtam róluk. A fiamék azt mondták, adjuk el a házat, és menjek hozzájuk. De nem akarom feladni a szabadságomat. Nagyon szeretem őket, de nem akarom, hogy megzavarjam az életritmusukat. Ha van még olyan, aki azt hiszi, hogy van pénzem, nyugodtan jöhet, semmit sem talál. Csak engem, aki már tudja, hogy most ilyen időket élünk.