* Hogy bírod ezt a trópusi meleget?

– Amikor tudom uralni azt, hogy mit csinálok, akkor elég jól. Ha valami más uralja az időmet, és alá vagyok vetve annak, hogy kell csinálnom dolgokat, akkor délutánra elvesztem a türelmem, s olyankor kell tennem valamit, ami hevesen kompenzál az elviselhetetlenség miatt, úgyhogy most azon dolgozom, hogy ezt megtaláljam. Nem lehet egész nap jeges kávét inni. Dacára annak, hogy ilyen meleg napok vannak mögöttünk, esténként elmentem edzésre, ömlött rólam a veríték, és nagyon élveztem.

Fotó: Kállai Márta

* Nem először jársz Vajdaságban, ismerőseid, barátaid is vannak itt. Két ország között mozogsz, Budapesten élsz, másfél évtizedig Kolozsváron tanítottál. Milyennek látsz minket, vajdaságiakat, az itteni tájat, mentalitást?

– Ha Tolnai Ottóra gondolok, akkor minden nagyon reményteli, de ahogy most autózunk, és láttuk a kiégett tájat, a vizeket, melyeket nem lehet meginni, mert olyan környezeti ártalmaknak vannak kitéve, amelyek elháríthatatlanok, akkor elszomorodom. Ez azonban nem a mi és a ti kérdése, hanem helyi, és közben globális teher is egyszerre. Próbálom megérteni, mit jelent itt lenni, próbálok kapcsolódni ahhoz a kiürülő világhoz, amelyről a barátaim hírt adnak. Mégis, amikor tegnap alámerültünk a Tiszába, vonzónak láttam ezt a helyet, és jólesik Zentán sétálni. Élhető világnak látom, de érzem a gazdasági szempontból pusztítóan nehéz életet is.

* Tolnait említetted. A vajdasági irodalom mennyire jut el Magyarországra? És nem feltétlenül a legnagyobb nevekre gondolok. 

– Aki Budapesten él, sok szempontból elérhetőbb az olvasók számára. Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy ott kell élni, vagy hogy az valamilyen előnyökkel jár, de az elérhetőség kérdés, ez tény. Nekem például az, hogy kapcsolatban vagyok az olvasóimmal, abból is adódik, hogy Budapesten is élek, és Kolozsvárra is ingáztam eddig. Másrészt iszonyúan nehéz megjelennie egy pályakezdőnek az első kötettel, főleg verssel. Mert ki olvas verset? Nemrég volt egy interjúm, melyben arról beszéltem, milyen fontos volna arról gondolkodni, hogy a művészeti alapjövedelem járna-e például nekünk. Az emberek olyan válaszokat írtak, hogy nem, és nem érdemes verset írni, mert minek az. A kérdés tehát az, hogy hogyan kezdünk el ezekkel az emberekkel beszélgetni. Vannak persze nevek, életművek, melyek mindenhonnan láthatóak, Tolnai, Danyi, Terék Anna, hogy csak néhányat említsek. De nem biztos, hogy Tolnai például Londonból is látszik. 

Fotó: Oláh Gergely Máté / Jelenkor Kiadó

* És mi a helyzet az erdélyi irodalommal, ottani szerzőkkel?

– Úgy érzem, az elmúlt évtizedben lett nagyobb láthatósága. Több író, mű s nagyobb jelenlét született meg. Sok kötet kapott figyelmet, és lehet, hogy ezek hoztak valami olyan újdonságot, új történeteket, amelyekre közösen rá tudott csodálkozni mindenki, aki magyarul olvas.

* Te magad is írsz, a történelem is érdekel, többször végeztél kutatómunkát egy-egy könyv megírása előtt, ha szükséges volt. Mennyire lehet kutatni, meddig tud elérni a kezed, füled, ha egy-egy témát próbálsz felfejteni?

– Igazából túl messzire, úgyhogy inkább a bőség zavara és a határok meghúzása az, amivel egy írónak küzdenie kell. Bizonyos kutatásaimban inkább azt éltem meg, hogy óriási mennyiségű anyaghoz lehetett hozzáférni (publikált, archív, levéltári egyaránt), amiben az a nehéz, hogy abba kell hagyni a kutatást ahhoz, hogy az ember elkezdhessen egy történetet megírni. A bonyolultabb része, amikor élő archívumról, vagyis az emberekről van szó, sokan ugyanis nem akarnak beszélni, nehezen férnek hozzá saját vagy közösségük múltjához, saját gondolataikhoz is. Ott egy nagyobb hiánnyal találkoztam, különösen a legutóbbi könyvem írásakor. Több a tabu, a hallgatás, az óvatosság, a sérelem, a megbántottság, ami miatt az emberek nagyon óvatosan nyílnak vagy inkább nem nyílnak meg, védelmezik magukat. Ami jó, mert elsősorban magukat kell megvédeniük, ha már a közösség csak keveseket tud. Szeretnél kapcsolódni, beszélgetni, de nincs hozzáférés valamihez, aminek nem voltál részese. De ez felszabadító is, hiszen kénytelen vagyok a saját fikciómra hagyatkozni, saját történeteimet mesélni.

* Mit gondolsz, ez változni fog? Ha a mai fiatalok felnőnek, s egy író őket kérdezi, hogy fejtsenek fel valamit, ők már bátrabban fognak beszélni identitásról, traumáról? 

– Azt gondolom, hogy ez a nemzedék bizonyos identitáskérdésekkel már igencsak tisztában van, és nem szeret magára vonatkoztatni tabukat. A fiatalok sokkal szabadabbak, másrészt nem tudjuk, hogy amikor hatvanévesek lesznek, s a vágyaik és álmaik felől kérdezünk, és arról, hogy hogyan látták, képzelték el az életüket, s ahhoz képest hogyan történt, akkor arról tudunk-e majd egyenes beszélgetést folytatni. Ezeknek a fiataloknak olyan szűkösek a kilátásaik, olyan fenyegetőek a körülményeik gazdasági, környezeti szempontból, hogy kérdés, akarnak-e családot alapítani. Már a harminc alattiaknak nincsenek gondjaik azzal kapcsolatban, hogy kijelentéseket tegyenek önmagukról, kik ők, kit szeretnek, mihez vonzódnak, mire vágynak, de a nagyobb társadalmi kérdésekhez való viszonyulásukkal, hiszen mindenki valami társadalmi valóságban létezik, ott szerintem óriási katasztrófák leselkednek mindannyiunkra. Nekem már „mindegy”, én a kenyerem javát elfogyasztottam, de ez a nemzedék sokkal szorongóbb, éppen amiatt, mert most fenyegetőbbek azok a kérdések, amelyek akkor is jelen voltak, amikor én voltam húszéves. Milyen lesz az élet? Lesz-e megfelelő ivóvíz? Már az is kérdés, hogy ebbe belegondolva akarnak-e a fiatalok családot alapítani.

* Akkor azt mondod, hogy te már nem szorongsz?

– Nem tudom, hogy az én nemzedékemnek mi a fő szorongási témája. Középkorú nő vagyok, a mai világban a legleértékeltebb kategória. (Nevet.) Ahogy a társadalom szemléli a helyed nőként a társadalomban, az mindenképp valamihez képest fogalmazódik meg. Az a nő, aki a reprodukcióban már nem tud részt venni, sokkal kevésbé értékes. Kérdés, hogy azt a tapasztalati, intellektuális és fizikai tudást, amelyet magunkról megalkothatunk, tudjuk-e látható értékké változtatni, és meggyőzni a világot arról, hogy nem valamihez képest kell szemlélni bennünket. Talán vannak az életben nagyobb kérdések is, mint hogy valaki reproduktív-e, vagy sem. Megkerültem a választ, de nem tudnám megnevezni, hogy most min szorongok.

* Lehet, hogy semmin.

– Mondjuk, én alapjában nem vagyok szorongó alkat. Van bennem egyfajta elégedettség az életemmel kapcsolatban, sokkal rosszabb is lehetett volna. (Nevet.) A nemzedéki szorongásom inkább a nők helyzetével kapcsolatos, de talán éppen azzal, hogy ezeket a mondatokat kimondhatom, két olvasó elgondolkodik azon, hogy mégsem vagyunk leírható, immár fölösleges, valaki elől a nyugdíjat elvevő lények.

* Nagyon szerettem a Sokszor nem halunk meg című könyved. A főszereplője egy színésznő, aki jó ideig nem igazán látható a társadalom számára, a származása miatt.

– Egy olyan nőt nézni, aki nem látható, izgalmas. Ennek a figurának, Tildának vagy Matyinak – ahogy gyerekkorában nevezik – az identitása a legfontosabb kérdése önmaga számára, s nem az, hogy nő. A léte a fogantatása pillanatában meg van kérdőjelezve, hiszen származását tekintve ő zsidó a holokauszt idején. Mielőtt a női mivoltunkkal tudunk foglalkozni, valószínűleg az emberi létünk stabilitását kell megtalálnunk, és ha a világ azt üzeni, hogy ilyen életek ne legyenek, akkor azt egyszerre üzeni nőknek és férfiaknak is. Ilyen értelemben ő nőként elég pasztell, miközben persze egy női történetet akartam írni, ezért teljesen nem lényegtelen, hogy nő, de valójában ezt a figurát először abban kell megerősíteni, hogy joga van az élethez annak is, aki bármilyen identitásba születik. A nőisége egy második identitáselem. Valójában ő izgalmasabb mint univerzális emberi modell, melyet inkább a férfiak tudnak képviselni, de én éppen ezzel próbálkoztam, hogy egy nő is lehessen az általános emberi történetnek a hordozója.

* Te szereted a könyveid szereplőit? Kell hogy legyen feléjük valamiféle érzelmi viszonyod?

– Kell, persze. A szeretni szó nehéz, mert azt jelenti, hogy oda kellene tudnom hajtani a fejem a vállára. Nem kell. Viszont, hogy át tudjam élni, mint egy szerepet, bele tudjak helyezkedni, el tudjam hinni, hogy van egy ilyen típusú élet, van egy ilyen választás, identitás, azt igen. Nem szoktam groteszk alakokat kitalálni, akiken röhögni lehet, hogy milyen ostobák. Ezt nem tudom csinálni, mert olyan könnyű kinevetni valakit. Sokkal érdekesebb belehelyezkedni, megérezni, hogy ott van egy tágasság. Ha jó bennük lenni, akkor írhatóak.

* Évekig tevékenykedtél színikritikusként is. Amikor előadásokat nézel, félre tudod tenni ezt az éned?

– Persze. De a színikritikusi énem éppen olyan, mint az átlagnéző. Tetszik vagy nem, unom, vagy lelkes vagyok, nagyjából ezek mozognak bennem. Az viszont ma már nem izgat, hogy mindenáron véleményt mondjak. És már az sem, hogy egy nem túl jó előadást együtt szidjak valakivel. Nem érzem, hogy belső lelkierőt kellene erre pazarolnom. A rossztól az ember próbál eltávolodni, hogy jó dolgokkal töltse meg az életét. Érdekes módon az a vágyam, hogy járjak színházba, kortárs táncelőadást, operát nézzek, szóval ez a személyes érdeklődés nem múlt el, csak az vezérli, hogy mi érdekel. S igen, teljesen le van kapcsolva a szakmaiságom.

* S mi érdekel?

– Nagyon szívesen nézem, hogy mit csinálnak a fiatal alkotók, társulatok, rendezők. Hogy mi érdekli őket, mi van a fejükben a világról. Szeretek kortárs táncot nézni, arról gondolkodni, hogy mit tud az emberi test kifejezni, milyen áramlatokat tud átadni, mibe tud belevonni. S hát szeretek operába is járni. Még mindig el tudok csodálkozni, ha valaki egy klasszikushoz nyúl, mondjuk, megcsinálja Aiszkhülosz három tragédiáját egymás után, ami hétórásra duzzad. Azt lehet, hogy szívesen megnézném, mert érdekel, hogy ezekkel a nagy klasszikus szövegekkel mit lehet ma kezdeni. De csak akkor, ha van valami ígéret arra, hogy aki csinálja, az komolyan veszi, fontos neki, és gondolkodni akar.

* És van, akinek kikéred a véleményét, hogy mit nézz?

– Vannak afféle beépített hivatásos súgóim, tudom, melyik tánckritikust kérdezzem, melyik színikritikust, van fiatal színikritikus barátom, Herczog Noémi, aki ha valamire azt mondja, hogy ez jó, akkor tuti meg fogom nézni. Nem biztos, hogy betalál, de izgalmas ízlése van. Azt is figyelem, amikor a kollégák valamiről sokat beszélnek, főleg, ha egy előadás bosszantó véleményeket szül. Ilyenkor azt érzem, hogy az nem egy unalmas, kötelességből megcsinált darab, hanem valami, ami a vita tárgya lehet. És vannak rendezők, akiket követek, és szívesen nézem a munkáikat.

* A Kiváló testek az idén jelent meg. Most szünet következik az írásban, vagy már vannak új történetmorzsák a fejedben?

– Nehéz lekapcsolni arról, hogy az embert foglalkoztatják dolgok. Miközben írok egy regényt, időnként jönnek szellők, amelyek ide-oda sodornak. Most a bármi lehet állapota van. Az is, hogy nem írok egy ideig, s az is, hogy igen. Nem gyűjtök semmit, nem merek rászállni egyik anyagra se, mert most be kell fejeznem egy nagyobb esszét. Petra (Bakos Petra – a szerző megj.) mondta az úton idefele, hogy aki ötven fölött még ír, az írni is fog, de én ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Szeretném megadni magamnak a szabadságot, akár pihenek, akár elhallgatok, mert elmondtam, amiről úgy éreztem, hogy dolgom volt, vagy amit el tudtam mondani.

* Hát mi, olvasók azért reméljük, hogy nem fogsz elhallgatni.