Az interneten található leírások szerint a mom guilt (magyarul: anyai bűntudat, anyai lelkiismeret-furdalás) az az érzés, amelyet akkor éreznek az anyák, amikor úgy gondolják, nem felelnek meg a saját maguk (vagy mások) által felállított elvárásoknak, anyaképnek, elképzelésnek. A személyes véleményem szerint pedig az az érzés, hogy kudarcot vallottál anyaként, „szaranya” vagy, semmit nem úgy csinálsz, ahogy kellene.
Gondolom, soha senki nem érzi magát tökéletesnek (persze lehet, hogy vannak kivételek), de az anyák hajlamosak rossz anyának érezni magukat, ha nem foglalkoznak eleget a gyerekeikkel, ha nem töltenek velük elég minőségi időt, ha nem tudnak mindig „ott” lenni. Persze éppen az idő a legfontosabb faktor, hiszen pont azért nem tud egy anya időt tölteni a gyerekével, mert az időt általában munkával vagy házimunkával tölti. És akkor még nem is beszéltünk az úgynevezett énidőről, amikor az anya saját magával kellene hogy foglalkozzon annak érdekében, hogy a hétköznapok mókuskerekében ne csavarodjon be. Az énidő viszont a gyerektől „elvett” idő, vagyis további lelkiismeret-furdalás okozója. Ezt nyilván mindenki máshogy kezeli, én több mint öt év után sem tudtam túltenni magam rajta. Pedig ebben is fontos lenne megtalálni az egyensúlyt, hiszen a gyerek megérzi, ha az anyja nincs jól, ha állandóan szorong.
Szakemberek azt mondják, nem kell tökéletes anyának lenni, elég, ha valaki „elég jó” szülő. (Erről egyébként Bruno Bettelheim írt ugyanilyen címen könyvet, és a benne foglaltak aranyat érnek, ha megfogadja az olvasó.)
A baj az, hogy az anyai bűntudat már az „elég jó” kifejezés elfogadásánál is előjön. Én semmiképp sem vagyok tökéletes anya, de időnként még ezt az „elég jó”-t is megkérdőjelezem magamban, főleg az olyan időszakokban, mint amilyen mögöttem áll.
Az utóbbi hetekben nagyon kevés időt töltöttem a gyerekeimmel a munkám miatt, sőt egy időre „lepasszoltam” őket a nagyszülőknek. Ebben a helyzetben nem szenved a gyerek, nem szenved a nagyszülő, és elvileg a szülő sem, bennem mégis folyamatos volt a lelkiismeret-furdalás, hogy már megint a munkámmal töltök több időt, mint a gyerekeimmel. Pedig nem kellene ezt éreznem, hiszen imádom a munkámat, nem azért tanultam és dolgoztam ennyit, hogy aztán ne foglalkozzak vele, a gyerekeim születése mégis felülírt bennem valamit, és a munka-magánélet egyensúlyt még mindig nem találtam meg, legalábbis nem olyan mértékben, ahogyan szeretném. Megint az időfaktornál kötünk ki, hiszen egy nap 24 órából áll, és ebbe mindennek bele kellene férnie.
A katolikus karácsonytól a pravoszláv karácsonyig lelassul az élet Szerbiában, ilyenkor mindig igyekszem több időt tölteni a gyerekeimmel. Ez abban nyilvánul meg, hogy nem mennek óvodába, és én is megpróbálok kevesebbet dolgozni, ám ilyenkor a háztartás körüli teendők mennyisége növekszik meg, szóval… a kígyó a saját farkába harap. A gyerekekkel együtt díszítünk fát, sütünk mézeskalácsot, takarítunk, a bűntudat mégis csak akkor csökken, amikor este lefekszünk, és egyikük az egyik, másikuk a másik oldalamon szuszog. Abban a néhány percben, mielőtt én is elaludnék, érzem azt, hogy minden a helyén van, hogy a külvilág nem számít, hogy amíg ők ketten velem vannak, minden tökéletes. Abban a néhány percben enged a torkomban és a mellkasomban a szorítás. Akkor érzem, hogy mégis „elég jó” vagyok.
