Az nem újdonság, hogy a nyersanyag feletti rendelkezés a geopolitikai hatalom megszerzésének eszköze lehet. Ma már nem számít összeesküvés-elméletnek, világosan megmutatkozik, hogy a kritikus nyersanyagok a geopolitikai érdekérvényesítés elsődleges eszközeivé váltak. Az is szépen mutatja ezt, hogy az utóbbi tizenöt évben mintegy ötszörösére nőtt a globális exportkorlátozások száma. Ennek tükrében minimum viccesnek nevezhető szabadpiaci folyamatokról értekezni.

Azt is érdekes megfigyelni, hogy a korábban a szabadpiac rendíthetetlen bástyáinak hitt országok a korlátozások bevezetésében is élen járnak már. Ahogyan az várható volt, az amerikai vámháborúra Kína válaszlépései sem maradtak el. Az exportkorlátozások pedig most alapjaiban írják át a globális kereskedelem szabályait. Az ázsiai nagyhatalom egyes kritikus nyersanyagok esetében már olyan túlzott kitermelést és feldolgozást folytat, hogy ma már nemcsak a kritikus nyersanyagok bányászatában, hanem azok feldolgozásában és finomításában is monopol, vagy monopolközeli helyzetben van, hiszen sok esetben 60-90 százalékos globális részesedéssel bír. Sőt! Mára egyes, máshol kibányászott nyersanyagok esetében is megkerülhetetlenné vált, mert csak nála vannak megfelelő feldolgozási kapacitások. A túltermelés nem a kínai vezetőség butaságát jelzi, ahogyan sokan gondolhatják. A nyugati versenytársak tudatos kiszorítása folyik. A kínai állami vállalatok a kitermelési és feldolgozási láncot teljes egészében ellenőrzik. Ma már a bányától az elektromos autókig megkerülhetetlenek. Mivel mostanára ez már a nyugati gyártók kiszolgáltatottságához vezetett, az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok dolgozni kezdtek ugyan a diverzifikáción, de rövid távon Kína előnye behozhatatlannak látszik.

Az OECD jelentése szerint az európai vállalatok 80 százaléka továbbra is rendkívüli függőséget mutat a kínai beszállítóktól. Az ellátási láncban ha nem is közvetlen vásárlók, két-három beszerzési lépésen belül már ott vannak a kínai vállalatok. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy Kína szerepe a finomításban a kitermelésnél is jelentősebb és fontosabb. Példaként a hadiipar és a szerszámgépgyártás számára nélkülözhetetlen volfrámot szokás emlegetni, de az ausztrál lítium vagy a kongói kobalt is mind-mind olyan nyersanyagok, amelyeknek 60–90 százaléka Kínába kerül feldolgozásra. Az afrikai és a dél-amerikai bányák kínai részről történő tudatos felvásárlása vezetett ide. Peking évtizedek óta jelentős állami pénzeket fektet be olyan kémiai feldolgozóüzemekbe, amelyek környezeti terhelése nagy, de gazdaságilag stratégiai fontosságúak. A napelemek vagy a rézfinomítás területén és más hasonló szektorokban a teljes globális igényt meghaladó kapacitásokat építettek ki. Ez első látásra öngólnak tűnik, de nem az. Ez teszi lehetővé Peking számára, hogy lenyomja a világpiaci árakat, tönkretéve a nyugati versenytársakat. A monopolhelyzet kialakulása után pedig exportkorlátozásokkal vagy áremeléssel érvényesítheti céljait.

A vámháborúra adott kemény kínai válasz az egyszerű exportvámoktól a rendkívül komplex engedélyezési rendszerek felé tolódott el. Kína jó eséllyel tovább növelheti befolyását a globális nyersanyagpiacon, különösen a kritikus ásványok és ritkaföldfémek területén. A legfontosabb tényező, hogy a modern ipar – az elektromos autók, akkumulátorok, napelemek, félvezetők és hadiipari technológiák – egyre nagyobb mennyiségben igényel olyan nyersanyagokat, mint a lítium, kobalt, nikkel, grafit vagy ritkaföldfémek. Kína ezek esetében nemcsak a kitermelésben erős, hanem főleg a feldolgozásban és a finomításban domináns szereplő. Egyes becslések szerint a ritkaföldfém-feldolgozás 85–90 százalékát ellenőrzi. A közeljövő történései fogják megmutatni, hogy a pekingi befolyás csökkentése a lehetséges forgatókönyvek egyike-e, vagy csak utópia.