Mitől klasszikus a klasszikus?

Mitől klasszikus a klasszikus?

A mindig elegáns Asztalos Alfréd hangszere a klarinét. Tanít, muzsikál, zenét szerez. Szereti a barokk zenét és a kortárs szerzőket, de a punkot és a Pink Floydot is. Szerinte hiányzik a zenészekből az alkotókedv. Másik hangszer soha nem érdekelte. Elég későn kezdtem el klarinétozni. Hatodikos koromban a szüleim elvittek Zentára, s beírattak a zeneiskolába. Nekem eleinte nem tetszett ez az ötlet, de egy hónap sem telt el, és megszerettem a klarinétot — mondja Alfréd, és hozzáteszi, azért sok függ a tanártól is, és neki e téren is szerencséje volt.

* Ki volt az első tanárod, aki ilyen nagy hatással volt rád?

— Tarapcsik József — Csipe. Fiatalos, laza, vidám, viccelődő tanár volt, és nagyon tetszett, hogy tudott dixielandet és magyar nótákat is fújni. Imádtam hallgatni. Egyébként ez fontos, hogy a zenetanulás elején sokat halld játszani a tanárod. Szóval beleszerettem a hangszerbe, s már néhány hónap után azt mondtam, ezzel szeretnék foglalkozni. Akkor még csak mosolyogtak ezen a szüleim, de látod, nekem lett igazam.


Asztalos Alfréd (a szerző felvétele)

* Sosem csábított másik hangszer?

— Édesapám dobos volt, úgyhogy sok hangszerrel találkoztam, nemegyszer próbált a zenekarral otthon nálunk, én is oda-odaültem a dobokhoz, de aztán eladta azt a jó Ludwig dobszerkót. A zeneiskolában volt egy csomó másik hangszer, a zongora kötelező is volt, de egyik sem érdekelt annyira, mint a klarinét. Persze kipróbáltam más fúvós hangszert is, a furulyára például egy időben nagyon rákattantam, arra gondoltam, én leszek az első, aki komolyzenei műveket profi módon játszik majd egy egyszerű blockflötén. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ezt bizony néhányan már megugrották, úgyhogy letettem az ötletről. A klarinét egy jó kis hangszer, sok stílusban lehet használni, s szerintem nem is olyan nehéz rajta megtanulni játszani.  Kifinomult hangszer. Persze ha fölső regiszterben fújod, tud nagyon hangos is lenni. Az unokatestvéreim mindig be akarták tömni a végét zoknival, amikor gyakoroltam. Mert csak annak hangos, aki hallgatja, aki fújja, annak nem. Az oviban, amikor hangszerbemutató van, a magas hangok hallatán a kicsik automatikusan be is fogják a fülüket. Az egyik egyszer azt mondta, hogy nagyon süti a fülét ez a hang. Jót nevettünk.

* Haha! Ez jó. Mondod ezt a sok stílust, melyen a klarinét megszólalhat. Nálad ez hogy van? Néha klasszikusra ébreded magad, máskor pedig „űrodüsszeiásra”?

— Ez pontosan így szokott történni. (Nevet.) Én valóban mindegyik stílust szeretem. Egyébként a klasszikus zenének nevezett műfajnak is több korszaka van, nem mindig ugyanabban a stílusban játszottak, a régiek is próbálkoztak, kísérleteztek. Most is így kellene hogy legyen. Maga a fogalom is sántít. Tavaly volt egy zeneszerzőműhely Magyarkanizsán, Konstantin Stefanović vezette, s arról beszélgettünk, hogy mennyire megbélyegzik a klasszikus zenét. A mostani zene is lehetne klasszikus, hiszen ha úgy vesszük, régen például egy Vivaldi-concerto számított popnak. Mindegyik zene ugyanazokból a hangokból táplálkozik. A XX. század elején rá is untak erre, jöttek a drasztikus kísérletezések, zörejeket, zajokat s egyéb furcsa hangokat csaltak ki klasszikus hangszerekből. Máté barátomnak van egy elektromos csellója. Mindent lehet rajta játszani, lehet pengetni, lehet vonóval megszólaltatni. De elektromos. Akkor az most hova sorolható? Klasszikus hangszernek számít, vagy már nem?

 

 

* Szerintem igen. Vagy éppen ezt a klasszikus jelzőt kellene már megújítani?

— Egy elektromos cselló egy modern hangszer. Haladni kell a korral. Én magam is fújok elektromos hangszeren is. A probléma ott van, hogy ezeket tizenöt-húsz éve nem fejlesztik. A gyártók nem dobnak piacra új hangszert. Kütyüket, szemplereket igen. Ebből rengeteget gyártanak, de ha szeretnék venni magamnak egy új elektromos hangszert, nem találok megfelelőt, mert minden most létezőnek húszéves hangja van. Túl nagy hangsúlyt helyez a világ a fogyasztásra, és túl keveset az innovációra, a fejlődésre. S ez a mindenkori zenészek fejéből is hiányzik. Megmaradnak klasszikus kottazenésznek, szentségtörésként élik meg a leírt darabot máshogy játszani. Ez érvényes a népzenére is, és sok esetben a jazzre is. Egy csomó olyan szituáció volt, hogy jammeltünk a barátokkal, és valaki jó volt valamiben, de csak abban. Nem tudott kilépni. Na ez nem jó. Én nem is érezném jól magam ilyen helyzetben. Hiányozna a „valami más”. Erre való az improvizáció, melyet én is még tanulok. Nehéz műfaj. El kell engedned magad, és rengeteget kell dolgozni. Amikor azt hiszed, elcsípted, rájöttél a lényegére, egy perccel később már azt látod, hogy mégsem. Ezek időigényes folyamatok, de ha valakiben ott az akarat, akkor nagyon jó dolgok születhetnek. Én például baromira szeretem a Deep Purple gitárosát, Ritchie Blackmore-t, aki egy őrült jó barokk gitáros (klasszikus zenét tanult), s amikor hallgatod a koncerten a szólóit, ez érezhető is. Ott van az a kis barokkos, motorikus precizitás, ott a technika és az őrült rockos, progresszív oldal is, szóval jól ötvözi a dolgokat. S ez üt. 

* Mi a helyzet a kortárs zenével? A kortárs zeneszerzőkkel?

— Újvidéken, az akadémián az egyik tanárom majdnem a fejemet vette, amikor egy kortárs (’60-as évekbeli!!!) művet játszottam, és nem követtem halálpontosan a kottában leírt utasításokat. Akkor sem értettem, miért kell ennyire kicentizni valamit. Harmadikos középiskolás korom óta járok Mezei Szilárd workshopjaira, tehát elég korán találkoztam a kortárs improvizatív zenével. Egy kortárs darabnál sok esetben élő szerzőről beszélünk, akivel kapcsolatba lehet lépni, beszélgetni tudtok magáról a műről, ő pedig tanácsot adhat, hogyan játszd. Ezt régen is így csinálták, csak velük én már nem beszélhetek meg semmit, hiszen meghaltak. Egyébként a régi, nagy klasszikusok is néha üresen hagytak egy kadenciát a versenyműveikben, jelezve a szólistának, hogy ott improvizálhat. Hagytak teret a zenésznek a megmutatkozásra. Ha ez így van, akkor ma ne kapjanak már le a tíz körmömről, mert nem másolok le hangról hangra, utasításról utasításra egy kortárs zenei művet. Az iskolában nem tanítanak meg gondolkozni, kreatívnak lenni. A kipróbált, jól bevált dolgokat másoljuk. Pedig azok lehet, hogy nem is annyira jók.

* Szabadságot zenének és zenésznek?

— Nem ártana egy picivel több belőle, igen. Én elvárnám, hogy amikor a zenésztanonc középiskolába kerül, engedje el a feszességet, és alkosson. Legyen kreatív. Nagyon hasznos lenne, ha minél több zenész létrehozna valami sajátot. Ehelyett az történik, hogy egy kis negatív kritika után feladják. Az idén az online KMV megzenésített verseit zsűriztem, és nagyon ügyes kis szerzeményeket hallottam. Az ilyen fiatalokat kell felkarolni és támogatni. Akiken látod, hogy érdekli őket a zene, az alkotás. A legnagyobb gond, hogy az akadémián — ahol jobban lehetne foglalkozni a zenének ezzel a részével, hiszen ekkorra már megvan a technikai alap — nem történik semmi. Ugyanazokat a fölösleges köröket futja mindenki.

* Az IO most az egyik fő zenekarod, ahol mindhárman fontosnak tartjátok a közös alkotást, saját dalokat írtatok.

— Lassan két éve, hogy megalakultunk, Szerda Árpád a billentyűs, Ábrahám Máté a csellós, jómagam pedig fúvok. S igen, próbáljuk összehozni a saját zenénket. Kísérletezünk. Már mindhárman megmártóztunk többféle stílusban, és szinte mindegyikünket érdekli a zeneszerzés. Megvolt bennünk az alkotni akarás, nem szerettünk volna feldolgozni már meglevő dalokat. Az unalmas. Az IO repertoárján egy évet dolgoztunk. Minden héten találkoztunk, zenéltünk, variáltunk, kísérleteztünk, és megszületett. Nem tudom, hogy mennyi értelme volt, de akkor is csináltunk valamit, amivel mindhárman elégedettek vagyunk.

* Remélem, pótoljátok az elmaradt koncerteket.

— Bízom benne. Három elmaradt fellépés van a noteszemben, az egyik a KMV-n lett volna, a másik a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban, valamint egy Újvidéken, a Crna kuća nevű szórakozóhelyen. Mivel úgy fest, hogy az Exitet megszervezik, várjuk a szervezők válaszát. 

* Szorítok nektek. Te a színházban is ott vagy, már nem első alkalommal muzsikálsz élőben a szabadkai Népszínház színpadán. Most éppen a Fekete Péter című operettben, korábban pedig a Mágnás Miskában és a Hippolit, a lakájban is zenéltél. Ez megterhelő vagy élvezetes?

— Ez egy nagyon jó buli. Örömzene. És kínlódás is, amikor századjára játszod ugyanazt (haha). Lassan tizenöt éve tanítok, ami egy egészen más létforma, jólesik, hogy van egy ilyen is a pakliban. Élvezem a színházi hangulatot, ráadásul Kucsera Géza nagyon jó kis feldolgozásokat csinált, sokat hülyéskedünk és utazunk, hiszen az operetteket szeretik az emberek. Szórakoztatóak. Az operettdalok legnagyobb hányadát ma is énekeljük, örökzöld slágerek ezek, emellett igényesen megkomponált zeneszámok, és mondanivalójuk is van. A Fekete Pétert jobban szeretem, mint, mondjuk, a Mágnás Miskát, ahol vagy negyvenen voltunk zenészek. Ez a kis létszám valahogy családiasabb.

 

 

* Akkor is gyakorolsz, ha nincs fellépésed?

— Nem. Olyankor hátradőlök, pihenek, s egészen más dolgokkal foglalkozom. 

* Mint például?

— Kertészkedek, vagy nézem, hogyan építenek újra Porsche 911-eseket. Most Murakamit olvasok. Viszont ha tudom, hogy közeledik egy fellépés, akkor idejében előveszem a hangszert, mert különben kiesik a számból. Jártam már úgy, hogy nem gyakoroltam eleget, s alig bírtam végigfújni az előadást. Szörnyű érzés. 

* Milyen zenét hallgatsz szívesen?

— Nagy kedvencem a Pink Floyd. Bármikor szívesen hallgatom. Aztán a Deep Purple. Bírom a brit popot, mégiscsak tanultak valamit a vikingektől. A klasszikusok közül elsősorban a barokk zenét szeretem, a nagy romantikusokat annyira nem. A nagyoperák szóba sem jöhetnek. Bartók Béla brutális, imádom, s a mostani zeneszerzők is nagyon érdekesek. Másképp hallgatom őket. A komolyzenészek közül sokan utálják és lenézik a kortárs zenét. Nem értem, miért. Aztán szeretem a punkot is, itt is főleg a nagyokat: Clash, Sex Pistols, Joy Division. És az elektronikus zenéből is a régieket: Jean-Michel Jarre, Kraftwerk, az Aphex Twin mangaolvasás közben nagyon jó. A Tangerine Dream és Philip Glass is nagy kedvenc. Ő filmzenéket szerez. Egyébként ez a fajta minimalisztikus zene áll hozzám legközelebb. Én magam is ilyen dalokat találok ki. Ismétlődés, motorikusság, egyszerűség, minimalizmus. És ha már film, Hans Zimmer. Óriási zeneszerző. Ha az Interstellarból kivennénk a zenét, az Űrodüsszeia egy gyengébb replikája lenne, a zenéjével viszont valóban kirepít a világűrbe. Manapság az az érzésed, hogy minden második filmben ugyanaz a zene szól. Tömeggyártás. Nem tudom, meddig lehet ezt így csinálni, s lehet, hogy nem is vagyok rá kíváncsi.

* S milyen az a zene, amellyel ki lehet téged űzni a világból?

— Az ócska lakodalmas. Ha igényes, azt még valahogy elviselem (ha muszáj), de a szintis, csörgős, csattogós, gumicsizmás verzióját nem. Attól menekülök.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Múzsaidéző rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink