A nagy tét

Amikor ilyen nagy vehemenciával küzdenek a politikum szereplői, akkor joggal feltételezhetjük, hogy nyomós, sőt személyes okuk van erre. Az átlagos halandó sajnos nem láthat rá ezekre, de a körülményekből következtethet. Túl olcsó magyarázat lenne, hogy a pénzről van szó, hasonlóan túl egyszerű lenne azt mondani, hogy néhány nagyon gazdag ember szövögeti a szálakat. Véleményem szerint a nagyon gazdag emberek nem alkotnak szervezett csoportot, viszont azt mindannyian érzékelik, hogy vagyonukkal együtt sincsenek biztonságban.

Az amerikai választás hagyományosan nem a külpolitikáról szokott szólni, ám ez azért volt így évtizedeken át, mert az USA primátusa a világpolitikában biztos volt. Kapcsolata a Szovjetunióval ugyan magán hordozta a hidegháború jelleget, de ahogy múltak az évek, egyre kevesebb jel mutatott arra, hogy a két nagyhatalom egymásnak esne. Mára azonban a helyzet megváltozott, Ukrajna, Izrael és Kína is kényes téma. A Szovjetunió bukása valójában túl jól sikerült az USA számára, és egy ideig úgy tűnt, hogy az egyedüli nagyhatalom marad. A gyenge Jelcin-vezetés alatt még az is valószínű volt, hogy Oroszország kincsei a világpiacon kelnek el, áron alul. Utólag könnyű ezt mondani, de az USA-nak a Jelcin-korszaknál már arra kellett volna figyelnie, hogy mi lesz a következő kihívás.

Egyébként a világon szinte minden alulértékelt, elsősorban az emberi munka. Ám ez érvényes az energiahordozókra, a nyersanyagokra, az élelmiszerekre és a vízre is. Ha a dolgok árakban kifejezett értékét keressük, akkor az ingatlanárakkal kell összevetnünk a fenti dolgok árát. Az történt ugyanis, hogy mindennek felfelé ment az ára (infláció), de nem olyan gyorsan. Ez azt eredményezte, hogy az ingatlanárakhoz viszonyítva szinte minden másnak lefelé ment az ára, azaz ez pénzben kifejezve történt meg, de ez nem tükrözi az értékarányokat. Valójában a rendelkezésre álló erőforrások ugyanolyan fontosak, csak az áruk még alacsony. Ezenkívül az elmúlt évtizedekben rohamléptekben nőtt az emberiség létszáma, és ehhez viszonyítva minden másnak csökkent a mennyisége. Tehát a lakosság növekedése és a többi „földi jó” árának egymáshoz viszonyulása ellentétes irányú mozgást mutat. Míg a lakosság létszáma számbelileg és egzakt módon kimutathatóan nő, addig a „többi földi jó” ára homályos módon a tőzsdék rendkívül összetett játszmáiban alakul ki. A tőzsdék súlyosan torzítják is a valóságot, és ebből származnak azok az iszonyú feszültségek, amelyeket a politikusok képtelenek megoldani, és az USA sem képes rá.

A nyugati típusú kapitalizmus utolsó nagy haszonszerzése a természeti környezet ellenében indult, annak kizsákmányolása volt, és mára látszik, hogy túl messze ment el ebben. De ezt is felülmúlja az, ami Kínában és a többi felfelé törekvő gazdaságban zajlik, ez pedig a saját lakosság kifosztása és életlehetőségeinek ellehetetlenítése a túldolgoztatás által. Az amerikai politikai elit kétféleképp látja a helyzet megoldását. Az egyik oldal azt mondja, nem is alaptalanul, hogy minden ország kezelje a maga bajait és erőforrásait, míg a másik azt tekinti jobb megoldásnak, hogy a nemzetközi kereskedelmet újragondolja, és új, illetve módosított szabályokra helyezze, és olyan hálózatot hozna létre, mint amilyen egy pókháló, melynek az USA van a közepén. Szerintem ez a lényeges törésvonal a két amerikai párt és elnökjelölt között.

Mit eredményeznének ezek a megoldások?

Ha végiggondoljuk az első megoldást, mely inkább a konzervatív párté, vagyis azt, hogy mindenki oldja meg a saját gondjait, akkor ebből hatalmas károk származhatnak. Előfordul, hogy egyes országok magukra maradnak a problémáikkal, és nem tudják megoldani őket. Már legalább fél tucat ország van, mely nagyon mélyre süllyedt a gondok özönében. Ilyenek a Száhel-övezet államai Szomáliától Mauritániáig. Nincs válasz arra, hogy mikor kezd el növekedni a Csád-tó vízszintje, mikor alakul ki valamilyen államszerű struktúra Szomáliában, mit kezd Niger, Mali vagy a még stabil Egyiptom és Nigéria a lakossága növekedésével (Nigériában egyébként a legnagyobb népcsoport számol le a kisebbekkel). Ha a „mindenki oldja meg a maga problémáit” gondolatot továbbvisszük, akkor feltolul a kérdés, hogy mi lesz Szíriával, Libanonnal, Izraellel, Iránnal, a Közel-Kelet egészével és Afganisztánnal. És ezek az országok már láthatóan súlyos krízisben vannak. A dollármilliárdokat felhalmozott „kőolajországok” attól félhetnek, hogy a dollár árfolyama esni kezd, és a semmi felé közelít majd a felhalmozott valuta értéke. Ezenkívül az euro-amerikai világban is gondok mutatkoznak, hiszen a lakosság középső része eltűnik, a középosztály leépül, az alsó rétegekhez közelít, és nem látja annak az alternatíváját, amit az olcsó hedonizmus kínál, azt, hogy éljenek a mának, és hogy amíg „van kenyér, s a lúd kövér”, ne gondolkodjanak a nagy megoldandó dolgokon. Ez az út járhatatlan, mert egyre több ország dőlhet be, ami egy olyan szintet érhet el, hogy megállíthatatlanná válik a folyamat, mely a ma erősnek mutatkozó országokat is magával ránthatja.

A másik megoldás inkább a demokratákra jellemző, vagyis a dolgokat csak javítani, hatékonyabbá kell tenni, az iparba új dolgokat beépíteni (pl. mindenhova a mesterséges intelligenciát). Azt hiszik, hogy ez segít elkerülni a bajt azokban az országokban, ahol még működik az állam. Ám ez nem hozhat megoldást, mivel a működő országok vonzzák az embereket a nem működő országokból. De ennél mélyebb okok is vannak. A lakosság igényeit csak fizikai értelemben kezelik, ha kezelik, de ez nem sokat ér, amikor a gazdaságot és az életmódot egyre gyorsabbá teszik, amit egy minden szempontból rendben lévő állampolgár sem tud követni. A túl sok árucikk, a túltelített médiatér, a folytonosan gyorsuló pörgés immár káros. A másik diskurzusnak sincs tehát pozitív kimenetele.

A kérdés tehát az, hogy ki tudja megérteni világunk helyzetét, kihasználni a sokszínűségét, és egyúttal kezelni a dolgokat. Az téves elképzelés, hogy globalizáció csak néhány évtizede létezik. A világ valójában mindig a globalizáció folyamatában volt, ez indította a népvándorlásokat, és a lejegyzett világtörténelem ennek az illusztrációja. Kétségtelen, hogy a ma létező helyzetből kell kiindulni, az viszont kérdés, hogy hogyan és milyen irányban kell módosítani azt a rendszert, amely — tetszik, nem tetszik — itt van a maga hibáival, a demokrácia kiforratlanságaival, valamint az egyre gyorsabban változó gazdasági és természeti környezet kihívásaival.

A még fennálló nemzetközi helyzetnek a vezető hatalma az USA, katonailag mindenképp. Egy anyahajóján annyi repülőt tud hordozni, mint ahány repülője összesen van néhány szegényebb, kisebb országnak. Ezért az amerikai választások nemcsak Amerikáról, hanem a világról is szólnak. A szavazás egyrészt világnézeti kérdés is, és közvetlen módon lesz hatással az egyénre, a társadalomra, az öregekre, a gyerekekre, a bérből és fizetésből élőkre, a nagyon és a kevésbé gazdag emberekre és nem utolsósorban a politikusokra is, hiszen nemcsak elnököt, hanem a szenátorok egyharmadát és a kongresszus tagjait is most választják meg. Ezért az egymásnak feszülés.

Ezt még drámaibbá teszi két körülmény. Egyrészt az USA pénzügyei nagyon nincsenek rendben, az államháztartási deficit hatalmas, már meghaladja az egyévi GDP mértékét. Másrészt az USA hatalmas katonai kiadásai nem is teszik lehetővé, hogy rendezni lehessen a pénzügyeket. Ebből pedig az a következtetés, hogy tovább kell erősíteni a hadsereget, ami csak rontja a pénzügyi helyzetet. Hol átvágni ezt az ördögi kört? És mivel?

Az USA alkalmassága/alkalmatlansága

Kétségtelen, hogy az USA-nak van a legnagyobb szakértői gárdája a világon, a legfontosabb egyetemek többsége ott található, a társadalom- és a természettudományok művelésének foka rendkívül magas. Igen ám, de ez úgy folyik, hogy a közoktatás hatalmas bajban van (a funkcionális analfabetizmus igen gyakori), ezzel kezdeni kellene valamit, de a válasz nem látszik, ahogy a közegészségügyben (kezelések, gyógyszerek elérhetősége) és a közbiztonságban (lövöldözések) sem.

Nem vagyok biztos abban, hogy az USA polgárai képesek átlátni a problémákat, és abban sem, hogy fel tudják ismerni saját gondjaik megoldásának lehetőségét a politikai kínálatban. Attól tartok, hogy nem, mivel a viták felszínesek és kiélezettek, tehát csak igenekben és nemekben gondolkodnak az egészségbiztosításról, az abortuszról, a fegyvertartásról, a bevándorlásról stb. A politikusoknak a lényegi dolgokon kellene gondolkodniuk, de ezt nem tehetik, mert a demokrácia amerikai formája azt követeli meg tőlük, hogy a fenti kérdésekben szilárdnak mutatkozzanak. Ezután pedig az ellenfelüket kell minél inkább befeketíteniük, kiütniük, nevetségessé tenniük. A közösségi média beleállt ebbe a működésbe, és inkább kaotikussá teszi a helyzetet, mint hogy segítene választani, és ugyanez vonatkozik a mesterséges intelligenciára is.

Az USA-nak szembe kellene néznie azzal, hogy immár nem egyeduralkodó, a világgazdasági környezet meghatározásának már nem a legfőbb tényezője. Az emberek nem érzik és nem tudják, hogy mi értelme a munkájuknak, mi az értelme bárminek, csak azt tudják, hogy a fogyasztás nem az. Ez persze nem vonatkozik azokra, akik olyan elesett helyzetben vannak, hogy nem tudnak megfelelő mennyiségű árut vásárolni, vagy nincs hol lakniuk. Az is tény, hogy az USA már nem olvasztótégely, hanem több jelentős kultúra mozaikképe. Látni kellene az ábrát, hogy mit mutat ez a mozaik. Meg kellene érteniük az Amerikán kívüli világot is, és rugalmasan viselkedni a különféle államokkal, hiszen nem lehet mindenhova egységes standardokat bevezetni, sem az USA nem tudja saját képére formálni a világot, sem a világ nem tudja a maga képére formálni az USA-t. A konfliktusait rendezni kellene, nem háborúkkal, nem másokra kényszerített megoldásokkal. De ha így akarnák rendezni, akkor minek a sok fegyver? Csak kidobott pénz.

Ezenfelül az USA a saját politikai rendszerének is a foglya, hiába épített a rendszerbe fékeket és ellensúlyokat, ezeket felülírják a problémák súlyai. A választási rendszer meglepően kiforratlan, vitatkozni lehet azon, hogy egyes államokban mi teszi érvényessé a szavazólapot (ilyen vita már az ifjabb Bush megválasztásánál is volt), ezenkívül Biden győzelmének a kihirdetése is kétségeket vetett fel sokakban. Én nem tudhatom, mennyire komolyak ezek a kétségek, de máig visszaköszönnek. A választások napjai és az eredmény kihirdetése körüli napok rendkívül kiélezettek lesznek, és nem tudni, hogy az összes tagállamban a helyzet magaslatán fognak-e állni a választások lebonyolítói.

A választásoknak tehát többféle tétjük is van. A többi közt el fog dőlni négy évre, hogy milyen világlátás dominál majd az USA-ban, és ez az USA-n kívül nem „csak” a Földre, annak lakosságára és a természeti környezet állapotára fog hatni, hanem a befektetett vagy felhalmozott pénzek sorsára is.