Kartag Nándort nem utolsósorban anyanyelvünket a legszebben, leghelyesebben beszélő műsorvezetőként, riporterként tartjuk számon, aki nyugdíjas kora ellenére örökifjú tudott maradni, aki mindig ott volt az események gyújtópontjában, hatni, értően segíteni akart, ígéretes, színvonalas műsorok, rendezvények sorát indította el, s aki páratlan népszerűségnek örvend mindmáig a tévénézők körében.

* Örömmel állapíthatom meg, hogy a szakma eddig már jó pár díjjal kifejezte az irántad való tiszteletét, a most kapott Aranytoll pályád megkoronázásának számít. Sikeredhez, ugye, nem volt elég a rokonszenves külső, sok más, veleszületett és szerzett képesség is kellett. Hogyan kezdted?
— Abban a szerencsében volt részem, hogy egyrészt leginkább azzal foglalkozhattam, amit szeretek, másrészt pedig mindig jó mestereim voltak. Az iskolában ugyan Karinthy Steinmannját testesítettem meg, mégsem a kötelező tananyag, hanem a diákköri munka vonzott, és meggyőződésem, hogy későbbi pályámhoz az alapokat ott szereztem, az óbecsei Petőfi Sándor Általános Iskolában. A gimnáziumban érettségiző diákként, 1967-ben csak úgy tudtam megszervezni középiskolásaink ma már kiemelt jelentőségű művészeti vetélkedőjét, a KMV-t, hogy Károlyi Etelka, majd Bagi Ferenc magyartanárok és Ferencz Mátyás osztályfőnök támogattak. Gimnazistaként az Újvidéki Rádió ifjúsági műsorát tudósítottam, s a mikrofon kezelésére Papp Imre és Aladics János tanított. 1967 őszén kerültem az újvidéki Magyar Tanszékre, és az akkor még Ifjúság (68-tól lett Képes Ifjúság) szerződéses külső munkatársaként többek között Deák Ferenctől, Mirnics Zsuzsától, Szántó Zoltántól és főleg Hornyik Miklóstól kaptam útbaigazítást, az Ifjúsági Tribünön pedig Végel László volt a segítő főnököm. 1970-ban fölvettek bemondónak az Újvidéki Rádióba, ahol a Budapestről rendszeresen lejáró Fischer Sándor tanár úr pallérozta a beszédünket. 1973-ban átmentem az Újvidéki Televízióba, ott pedig a jugoszláviai magyar tévéműsorokat már 1968-ban elindító Belgrádi Televízió Újvidéki Fiókszerkesztőségének tapasztalt tagjaitól, elsősorban Gobby Fehér Gyula szerkesztőtől és Lányi István rendezőtől tanultam a tévés szakmát. Szerencsés József akkori főszerkesztő kiváló ötlete volt, hogy meghívta a Magyar Televízióból Vértessy Sándort és Vitray Tamást, a Magyar Rádióból Szepesi Györgyöt és Rapcsányi Lászlót, a Belgrádi Televízióból pedig Jovan Ščekićet és Slobodan Bukvićot, akik gyakorlati munkával egybekötött tanfolyamokat tartottak nekünk. A helyes beszédünkre Ágoston Mihály tanár úr felügyelt, néhányszor pedig Wacha Imre budapesti nyelvész is tartott hasznos előadást. Talán bő lére eresztettem a visszaemlékezést, de érzékeltetni szerettem volna, hogy lehet valaki bármilyen istenadta tehetség, ha nincsenek ilyen előzmények, utána pedig folyamatos önképzés és gyakorlás, nem állja meg a helyét, főleg huzamosan nem.

* Mit őriztél meg újságíróként a fiatalságodból idősebb napjaidra is?
—  Meg fogsz lepődni, hogy tévés létemre ezt mondom: az újság tiszteletét, az újsághoz való ragaszkodást. Ha lakatlan szigetre vetődnék, alighanem az újság hiányozna a legjobban! Ehhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy édesanyám könyvkötő volt, és már kicsi koromban gyakran tébláboltam a nyomdában, na meg főleg az, hogy én még az ólomszedés korában kezdtem az újságírást. És tudod, hogy akit a nyomdafesték szaga egyszer megcsapott... Ráadásul engem a „nagy öregek” még arra tanítottak, hogy a saját területemre vonatkozó cikkeket tegyem félre, mert jól jöhet majd egy későbbi forgatás előkészületeihez. Akár hiszed, akár nem, én még most is, az internet korszakában is néha kivágok egy-egy cikket. A lányom ugrat is vele, mondván, hogy az öregség jele, ha minden vicik-vacak dolgot őrizgetek!

* Munka közben mi a vezérelved?
— Az előbbiből is következik, hogy a fölkészülés. Az interjú esetében ezzel a beszélgetőtársat is megtisztelem, és biztonságérzetet is ad. Riportkészítéskor úgyszintén. Egy-egy helyszíni közvetítéshez pedig sokszor kétszer annyi szöveget, adatot vittem magammal, mint amennyit végül felhasználtam.

* Évek hosszú során át a művelődési rovat szerkesztője voltál. Mi a véleményed napjaink kulturális életének alakulásáról? 
— Bármilyen ellentmondásos is, hogy ma, amikor a műszaki fejlődésnek köszönhetően a legszínvonalasabb dolgok is hozzáférhetőek, általában véve a tévében kétségtelenül a nívótlan tömegcikkek, szappanoperák és reality show-k uralják a teret. Már a közszolgálati tévéhíradók is bulvárosodnak, hiszen sokszor olyan hírrel indítanak, amelyik korábban hátul, a bűnügyi rovatban vagy a fekete krónikában kapott volna helyet. Sajnos, ilyen világban élünk... Művelődési magazinunkat például gyakran sorolják a rétegműsorok közé a viszonylag alacsony nézettség miatt. Meggyőződésem pedig, hogy a statisztika vitatható, mert az összes nézőt veszi alapul, viszont ha csak a magyar nézők számához arányítunk, akkor tapasztalatból mondhatom, hogy a nézettség reálisabb. Tévhitnek tartom azt is, hogy a nézők főleg magyar nótát és szórakoztató műsorokat igényelnek. Ha csak azt vesszük figyelembe, hogy hányan reagálnak, telefonálnak be egy-egy közéleti magazinműsor alatt és után, akkor derűlátó vagyok a vajdasági magyar nézők érdeklődését, igényét illetően.

* A pályád során mikor volt a legnehezebb újságírónak lenni?
— A kilencvenes években, a „célirányos”, dirigált tájékoztatás idején. 

* Hogyan éltétek meg ti ott az Újvidéki Tévében a háborút, a bombázásokat?
— Mint mindenki: nehezen, és gyakran félelemben, amikor a gépek szálltak felettünk. Később már az óvóhelyen készítettük a műsorokat, de az adáshoz föl kellett jönnünk a földszinti stúdióba. Botladoztunk a töksötét udvaron át, miközben a Duna túloldalán robbantak a kőolaj-finomító tartályai... Ma sem értem, miért kellett nekünk ekkora kockázatot vállalnunk. A sors úgy hozta, hogy én voltam az ügyeletes szerkesztő 1999. március 24-én, amikor az esti híradónk után elkezdődtek a bombázások, és április 22-én is, amikor az utolsó élő adásként sugároztuk a magyar híradót a mišeluki egykori székházból. 22-én késő délután ugyanis utasítottak bennünket, hogy az esti híradó után mindenki hagyja el az épületet. Kapitány Évával és Burány Endrével ültünk be a stúdióba, ahonnan — miután beállították a kamerákat, mikrofonokat és reflektorokat — minden műszaki kolléga elment, és a vezérlőben is csak egyetlen technikus maradt Stantić Ildikó adásrendezővel. Mit mondjak? Vezettem már nyugodtabban is híradót... Azon az éjszakán bombázták le a Belgrádi Televíziót, ahol tizenhat kollégánk vesztette életét. Ezután nem volt több élő adásunk a székházunkból, amelyet május folyamán teljesen elpusztítottak. Többször is mondtam, hogy mivel én búcsúztam el utolsóként abból az épületből, remélem, hogy az újból majd az elsők között üdvözölhetem a nézőket. Azóta tizennégy év telt el, nyugdíjba is mentem, de a tévé még mindig albérletben van — úgyhogy ez a megtiszteltetés már valamelyik fiatalnak jut majd, remélhetőleg belátható időn belül.

* A lónak négy lába van, mégis megbotlik... Voltak-e kínos bakijaid, melléfogásaid a munkádban?
— Most csak egy emlékezetes bakimat idézem föl, azt, amikor a hetvenes évek elején rádióbemondó koromban a fél Vajdaságra frászt hoztam. Íratlan szabály volt ugyanis, hogy reggel öt és fél hat között kb. ötpercenként be kellett mondani a pontos időt, hogy a munkába készülő hallgatók tudják mihez tartani magukat. Nos, egy alkalommal az első időjelzés öt óra hat percre esett, én viszont hat óra öt percet mondtam! A technikus nem beszélt magyarul, és én sem vettem észre a hibámat, úgyhogy vidáman muzsikáltunk. A hallgatók közül meg sokan elrohantak a munkahelyükre abban a hiszemben, hogy elkéstek... A Rádió tán azóta sem kapott annyi tiltakozó levelet, mint akkor több napon át! Mivel akkoriban még pénzbüntetés járt a súlyosabb bemondói hibákért, az én fizetési borítékom is „karcsúsodott”.

* A mi hivatásunknak a sok hátulütője mellett egy nagyszerű oldala is van: az ember haláláig forgathatja a pennát... Arany Jánosunk tanácsát ismered, ugye? „A lantot, a lantot/ Szorítsd kebeledhez/ Ha jő a halál;/ Ujjod valamíg azt/ Pengetheti: vígaszt/ Bús elme talál” S hogy miért, kiért, minek írunk, arra van-e biztos válaszod?
— Már közhely, hogy az újságíró sohasem megy igazán nyugdíjba. Azon kívül, hogy lektorálok meg a helyszíni közvetítéseknél besegítek, egy könyvön dolgozok: a négy évtized alatt készített interjúkból, portréműsorokból készítek egy válogatást. Ezzel párhuzamosan gyűjtögetem az anyagot a jugoszláviai magyar televíziózás 35. évfordulójára megjelent monográfia bővített kiadásához, amit 2018-ra, az 50. évfordulóra tervezünk.
Egyébként a tévés hivatásnak van egy olyan nagyszerű velejárója, amely mindenért kárpótol. Ennyi év után nagyon sokan ismernek és felismernek, és egy-egy tömeges rendezvényen, például a Gyöngyösbokrétán sokan odajönnek hozzám, hogy üdvözöljenek, pár szót váltsanak velem. Mi tagadás, nagyon jólesik, amikor érzem az emberek szeretetét, és arra gondolok, hogy már csak ezért is megérte annyit fáradozni, idegeskedni, örökké a „mókuskerék”-ben lenni.
Nemrégiben történt egy helyszíni közvetítés után, hogy többen is közrefogtak, és egy idősebb hölgy ezt mondta: „Úgy örülök, hogy élve látom!” („Élőben” helyett.) Hát ennek én is kétségtelenül örültem...