— Igen, olyannak tűnök, mint egy egyetemista vagy egy fiatal sportoló, de nem vagyok egyik sem — mondja megjegyzésemre, hogy nagyon fiatalnak látom. — Már harminchét éves vagyok, nős, van egy tizenkét éves fiam. És áll már mögöttem egy hepehupás életút, melynek viszontagságai eléggé megviseltek. Elvált szülők idősebbik gyereke vagyok, az öcsém négy évvel fiatalabb. Alig múltam egyéves, amikor a szüleim elváltak, és három, amikor ismét megesküdtek. Ebből született az öcsém, és talán emiatt szerették őt jobban, mint engem. Ő volt a nagy kibékülés gyümölcse. De az új házasság sem tartott sokáig. Iskolába indultam, amikor ismét elváltak. Apám a város szélén vett egy düledező házat, melyet maga tatarozott otthonná. Anyám albérletbe költözött, de engem a szüleinél hagyott, mondván, onnan közelebb az iskola.

Eleinte hétvégente elvitt magához, de idővel már csak telefonon hívott fel hetente. És ilyenkor is jól összeszidott, ha időközben valami butaságot csináltam. Időnként apám is elvitt magához, és bizonyos mértékig részese volt a felnőtté válásomnak. A nagyiékkal nagyon jól kijöttem. Nagyapának én voltam a mindene, minden, amit az életről, emberekről, becsületről megtanultam, az az ő érdeme. Nagyon szerettem őket. Szakközépiskolába iratkoztam, informatika szakon végeztem. Szerettem volna egyetemre menni, de nagyiék nem tudták pénzelni, a szüleim pedig azt mondták, a jó szakmából meg tudok élni. Dolgozni kezdtem, de előbb hat hónapig katona voltam. A lány, akinek két éve udvaroltam, terhes maradt, és úgy döntöttünk, összeházasodunk. A szülei — mindketten bírók — nem voltak tőlem elragadtatva, de a terhesség miatt belenyugodtak a házasságunkba. Igazából ma sem ismernek el velük egyenrangú embernek, habár közben magánúton elvégeztem a műszaki főiskolát, lakást vettünk, egyszóval megálltam a helyem. Pedig rengeteg buktatón kellett átesnem eközben.

A feleségemmel albérletben laktunk. Nekem jó munkahelyem volt, ő eleinte nem is dolgozott. Közben a nagymamám beteg lett, és hiába vittük egyik orvostól a másikig, nem tudták diagnosztizálni. Akkor hallottam először a fürjtojásról, annak hihetetlen gyógyhatásáról. Hirdetéseket olvasva találtam egy tenyésztőt, vettük a tojást, és a nagymama két hónap múlva talpra állt. Akkor gondoltam arra, hogy magam is megpróbálkozom a fürjtenyésztéssel. A feleségem azonban hallani sem akart róla. Talán azért, mert az apja azt mondta, igazi megalázás, ha „madarászni” kezdek. Engem mégsem hagyott nyugton a gondolat, de nem akartam azt sem, hogy a feleségem emiatt pukkadozzon vagy az apósom gúnyoljon, hát apámnál kezdtem bele. Hogy ne húzzam: egy év alatt akkora vásárlóköröm lett, hogy alig győztem tojással és a fürjek vágásával.

 (Pixabay.com)

Rengeteget dolgoztam. Délelőtt a vállalatban, délután a fürjek körül, sokszor éjjel vágtam, hajnalban szállítottam. És akkor felmondást kaptam a cégben, csődbe ment. Ekkor mondtam el a feleségemnek, hogy fürjtenyészetem van. Elhatároztuk, hogy kibővítjük, hiszen valamiből élni kellett. Apám udvarában már nem volt hely, a feleségem egyik falun élő rokonánál kezdtem a tenyésztéshez szükséges kellékek gyártását is. Egy este, amikor a kalitkákkal dolgoztam, hívott a feleségem: kigyulladt az épület, ahol laktunk, és mire a tűzoltók megérkeztek, semmit sem lehetett megmenteni. Mindenünk odalett. Munkásruhában dolgoztam, még kabát sem volt rajtam. Az egyik barátomtól kértem, adjon kölcsön egyet, de azt mondta, a minap tett rendet a szekrényében, és kidobta a felesleget a szemétbe. Meg hogy miért nem szóltam neki előbb. Ennyit a barátságról… Két napig söprögettem a törmeléket, aztán úgy döntöttem, csak azért is hű maradok a madaraimhoz. És kezdtem elölről. Eleinte autóbusszal hordtam szét a rendeléseket. Az ellenőr sokszor kidobott a buszból, mert az utasok panaszkodtak a bűzre. Egyszer az öcsém is velem jött. Amikor leszálltunk, megkérdezte, láttam-e, hogy az utasok röhögtek rajtunk. Nagyon fájt a megjegyzése, és azt mondtam: írd fel a dátumot, egy év múlva majd én nevetek rajtuk, a saját kocsimból. Egy alkalommal, fürjvágáskor, velem volt a fiam is, és megkérdezte: apu, honnan benned az erő, hogy mindig újrakezdd? Eszembe jutott a főnix, és elmondtam neki az egyiptomi mondát a madárról, mely minden ötszáz évben felgyújtja magát, majd a saját hamvából újraéled, és kezdi elölről. A fiam riadt szemmel bámult rám, és megjegyezte: apa, ugye te egész biztosan nem fogsz ötszáz évig élni? Megmagyaráztam neki, hogy ma ez a mitológiai madár valójában azt szimbolizálja, hogy az ember — ha akarja — mindig újrakezdheti.