* Igazgatói székből egy másik város, egy másik színház igazgatói székébe. Ez egy nagy változás, s a változások lehetnek jók, inspirálóak, ijesztőek. Számodra melyik?

— Valóban nagy változás ez, hiszen a KDSZ-ben négy mandátumon keresztül voltam igazgató, sok mindent létrehoztunk itt, az ember szinte azt érzi, hogy az életművét alkotta meg, egyúttal azt is éreztem, eljött a továbblépés ideje. Nehéz szívvel, de pozitív várakozással, friss energiákkal lépek tovább. Úgy hagyom magam mögött a színházat Mészáros Gábor kezében, hogy minden rendben van, rendben lesz, jó kezekben, a szellemiségét megőrizve működik tovább. A Desiré fesztivált a tervek szerint továbbra is én vezetem majd, tehát maradnak a szabadkai kötődéseim. Az újvidéki színházas, most következő időszakot pedig egy nagy kihívásként élem meg.

* Nagy múltú intézményről van szó, mely nem ismeretlen számodra, többször rendeztél már itt, a társulatot is jól ismered. Mi a legnagyobb erőssége a színháznak?

— Azért ez egy teljesen új helyzet, most máshonnan nézem a színházat, mint amikor vendégrendezőként dolgoztam ott. Valóban nagy múltú, s ez előny és hátrány is, hiszen a művészek hajlamosak a múltról azt gondolni, hogy az elmúlt, minden megoldva, holott ez nem feltétlenül van így. Nem a nagy múlttal szeretnék tehát foglalkozni, hanem első körben felmérem, mit kell megoldanom igazgatóként. Nem úgy megyek tehát oda, hogy egy nagyon szigorú koncepciót, tervet akarok bárkire rákényszeríteni. A társulat nagy erénye, hogy sokféle emberrel dolgozott, sokfajta előadást csinált az elmúlt években, kapott hideget, meleget, tehát egy sokat látott társulatról van itt szó. S az is mindenképp előnye a színháznak, hogy kiváló színészek alkotják a társulatot. Ez a Kosztolányiban is így volt, s itt sincs másként.

* Ha már beszéltünk az erősségekről, miben kellene erősödni?

— Igazgatóként nyilván arra fogok törekedni — főleg a kezdeti időszakban —, hogy a társulat továbbra is erős legyen, szeretnék visszahozni a színpadra olyan színészeket, akiket az utóbbi időben kevesebbet láttunk. Emellett azt tudni lehet, hogy a színház épülete igencsak elöregedett, bizonyos részei elég rossz állapotban vannak, amin javítani kell, emellett a létszámcsökkentés s a létszámstop itt is megtette hatását, a műszaki csapatot is erősíteni kell, tehát lesz min dolgozni. Ami a társulatot illeti, engem főleg azok az emberek érdekelnek, akik dolgozni akarnak, fejlődni, továbblépni, s akiknek a színház az első számú kihívás az életben. Elsősorban velük akarok együttműködni.

* Újvidéken a színház nézőközönsége többnyire szerb anyanyelvű. A feliratozás ezt áthidalja, mint a többi magyar színházban? Hogy látod, e téren kell-e bármin is javítani, változtatni?

— Nem gondolom, hogy kevesebb magyar nézője lesz a színháznak a jövőben, sőt, szeretném, ha több lenne. Egy picit nekem az az elvárásom, hogy ha valaki bele akar szólni a színház dolgaiba, akkor először emelje fel az ülepét, s üljön ott a közönség soraiban. Ha a magyar közösség számára fontos színház az újvidéki, akkor jöjjön el, és nézze az előadásait. Azt hiszem, van mit csinálni, hiszen fontos a magyar közönséggel és közösséggel a napi szintű, szerves kapcsolat, emellett pedig az is — amit a színház már aránylag jól működtet —, hogy a nem magyar ajkú közönség is követhesse a munkáját. Egy városi magyar színházról van szó, ezt nem kell letagadnia, nyilván oka van annak, hogy a mai napig működik.

* Rendezőként a színházi világod igen radikális, kísérletező. Tervezed-e az ilyen jellegű előadások, rendezők létét növelni?

— Persze. Vér, tojás, patkány — mostantól erről fog szólni az Újvidéki Színház. (Nevet.) S a legkeményebb, hogy vannak ilyen híresztelések is. De nem csak én fogok rendezni a színházban, ahogy a KDSZ-ben sem csak én rendeztem. Szeretnék persze rendezőként is részt venni a társulat munkájában, és nyilván fog változni a színház az igazgatóságom alatt, de ez nem feltétlenül úgy fog megnyilvánulni, hogy vadabb vagy radikálisabb előadások jönnek sorra. Azt szeretném, ha egy mindenki számára érdekes, izgalmas kortárs színház jönne létre, mely nem zárja ki a családcentrikusabb előadásokat sem. De ne feledjük, hogy az Újvidéki Színház is kísérletező színházként alakult meg, persze akkor még a modern dráma kontextusában értelmezve. Kell lennie egy komoly városi színháznak, mely lépést tud tartani a kortárs színházi világgal, de azzal az identitással is foglalkozik, amely létrehozta, működteti, amelyért létezik. Egyébként én nem hiszem a saját előadásaimról sem, s a rendezőkről sem, akikben gondolkodom, hogy olyan irányú kísérletezést képviselnek, amelyet a magyar közönségnek el kellene vetnie. Egy minőségi, modern kortárs színházat szeretnék működtetni, melynek a népszínházas, a közönséggel jobban kommunikáló jellege is megmarad.

* Van-e valami, amit átmentenél a KDSZ-ből Újvidékre, mondjuk, például a rendszeres heti edzést, tornát?

— Még nem találkoztam a társulati tagokkal igazgatói minőségemben, s ez tőlük is függ. Én azon színházi emberek közé tartozom, akik a színházat nem egy szociális intézményként élik meg, s nem is gyárként. Mint említettem, azokra az emberekre számítok, akik dolgozni és fejlődni akarnak, s erre meg is teremtjük a feltételeket, de senkit nem fogok kényszeríteni valamire, amit nem tud vállalni. Persze a józan ész határain belül. De igen, a KDSZ-ben több olyan momentum van, amelyet szívesen viszek magammal.

* A Desiré Central Station fesztivált, mint mondtad, továbbra is te szervezed, és Szabadkán marad. Kap-e az Újvidéki Színház új fesztivált?

— Első körben most a társulatra, a színházra szeretnék koncentrálni, másrészt a színháznak van egy fesztiválja, a Synergy, melynek szerintem jó a koncepciója, viszont nem tartom okosnak, hogy a színház produkciós költségvetésének terhére jöjjön létre, tehát ha tovább működik, azt más formában kell tennie. Nekem most bőven elég a színház vezetése s a Desiré fesztivál.

* Hogyan és hol látod az Újvidéki Színházat öt év múlva?

— Öt év múlva, a második nagyon sikeres mandátumom megkezdésének elején a következőt látom: felújított épület, új színpad magasított plafonnal, biztonságos technikával, elegendő műszaki személyzettel és bővülő társulattal, szerbek, magyarok karöltve, egymás mellett ülve, teljes odaadással nézik előadásainkat, melyek éppen most érkeznek vissza európai, illetve világ körüli turnéjukról. Most nyilván viccelek egy picit, de valóban nagyon optimistán állok a jövő elé. Ez nem csak fesztiválszínház, az adott térben, helyben is jelen kell lennie. Fontos, hogy újra ott legyen Vajdaság kisebb magyarlakta helyein, tovább működjön a régióban, és nyelvtől függetlenül is tudjon kommunikálni.

* Nehéz volt a búcsú a KDSZ-től? Hiszen ezt a színházat te nevelted, a te neveddel együtt emlegetik, elismert, díjazott intézménnyé vált.

— Egy kicsit furcsa érzés, amikor bemész a színházba, felnézel a színpadra vagy a színpadról a plafonra, és látod, hogy minden szög beverése kötődik hozzád, de nincs olyan érzés bennem, hogy nem tudom elengedni. Inkább baráti vállvonás van bennem. Valamiből kilépek. Ha tanács kell, itt vagyok. Ez egy kis színház, sok fontos dolog az életében akkor történt meg, amikor én voltam igazgató, de remélem, az Újvidéki Színházban is kötődnek majd dolgok hozzám. Nincs „egotripem” a Kosztolányi-színházzal kapcsolatban. Én valójában sokkal szerényebb és visszafogottabb vagyok, mint mások képzelik. De van egy nehéz része az egésznek, és ez nem is annyira szentimentális dolog. Én nagyon szerettem a KDSZ formáját, és jónak tartottam, egészen addig, amíg a racionalizációval munkahelyeket nem veszítettünk. Az optimális minimum, mellyel működni tudott, megszűnt. S az utóbbi időben nem érkezett számottevő segítség a fenntartó részéről. A produkciós költségvetést helyre kellene tenni, az emberállományt visszaállítani az optimális minimumra, mely még úgy is igen kicsi. De hasonló problémakörök várnak rám Újvidéken is. A KDSZ-ben az elmúlt tizenöt évben többször jött létre úgyszólván új társulat, néhány fix emberrel, és mindegyik nagyon jó volt. Mondhatni, három fázisról beszélhetünk, s a legutóbbi csapat is nagyon jó emberekből, színészekből állt össze, amit nem könnyű otthagyni, de megtanultam az elmúlt évek során, hogy menni kell tovább.

* A rendezést tehát nem hagyod annyiban. Mi a következő előadásod?

— Nemrég fejeztem be a Tóték című produkciót Szarajevóban, ez egy nagyon nehéz, de felszabadító munka volt. 99,9 százalékban Örkény szövegét használtuk, nagyon jók a visszajelzések, a közönség imádja. Illetve a napokban kezdtem a Čačaki Városi Színház s a Belgrádi Bitef Színház koprodukciójában egy kisebb, Sonja Savićnak, a jugoszláv színművészet korán meghalt ikonjának az életéből táplálkozó előadást, utána valamikor a KDSZ-ben rendezem A hallás költészetét. Egyelőre ennyit látok előre.