A Radnóti-díjat 1971 óta költőknek, illetve versmondóknak, valamint amatőr versmondókat felkészítő tanároknak, irodalom-népszerűsítő személyeknek ítélik oda a Radnóti Biennálé keretében.

Lea Óbecsén született, ott kezdett versmondással foglalkozni. A gimnázium után Szegeden tanult tovább pszichológiát, majd az SZTE Klinikai Orvostudományok Doktori Iskolájában folytatta tanulmányait. Jelenleg Makón él férjével, de továbbra is sok időt tölt Szegeden. A doktori tanulmányaival párhuzamosan kezdett el pszichológusként dolgozni az SZTE Szent-Györgyi Albert Klinikai Központ Pszichiátriai Klinikáján. Emellett klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológusi képzésre iratkozott be a Pécsi Tudományegyetemen.

Krizsán Csaba felvétele 

* Hogyan emlékszel vissza a kezdetekre?

— Természetesen gyerek fejjel a díj is sokat számított a versmondó versenyen, és nagy motiváció volt a későbbiekre nézve, de akkor elindult bennem valami vonzalom a színpad, a versmondás iránt, és onnantól kezdve sorra jártam a versmondó versenyeket, találkozókat, rendszeresen mondtam verset iskolai ünnepségeken vagy az óbecsei Petőfi Sándor Magyar Kultúrkörben. Abban egyébként, hogy elkezdtem, majd folytattam a versmondást, nagy szerepük volt a tanítóimnak, tanáraimnak, illetve a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületének. Az általuk szervezett Szép Szó Táborokban rengeteget tanultam — a versmondásról és önmagamról egyaránt —, arról nem is beszélve, hogy életre szóló barátságokat kötöttem. Ma már mint versfelkészítő tanár térek vissza a táboraikba, és évről évre nagyon megtisztelő és fontos feladat számomra, hogy valamit tovább-, illetve visszaadok abból, amit tőlük kaptam, tanultam. Nagyon hálás vagyok nekik és a tanáraimnak, hogy elindítottak ezen az úton.

* Mi volt az, ami miatt megszeretted a versmondást?

— A már említett kezdeti sikert vagy sikereket egyébként évekig tartó sikertelenség követte. Egy ideig hajszoltam is az eredményeket, aztán eljött egy pont, amikor rájöttem, hogy maguk a versek milyen sokat adnak, főleg a nehéz helyzetekben. Egy csomó ahaélményem volt: úgy éreztem, pontosan arról szól a vers, amit én érzek, amit én is el szeretnék mondani, csak éppen a saját szavaimmal nem tudom, vagy nem annyira jól. Persze ebben sokszor benne van az is, hogy nem merek valamit kimondani, elmondani. Ha viszont kiállok a közönség elé, és versben elmondom, az segít. Amikor nagy versenyekre készültem, nagy sikereket értem el, és mindig olyan verset választottam, amely mögött ott voltak a saját, kőkemény érzéseim, melyeket addig nem mertem vagy nem tudtam kimondani, felvállalni, és azt gondolom, attól lett igazán sikeres, hiteles a versmondás, hogy úgy igazán benne voltam én is.

* Mely eredményeidet emelnéd ki?

— Nagyon sok oklevelem van otthon különféle versenyekről. Ezek mind-mind nagyon fontosak, mind formáltak, továbblendítettek ezen az úton. Amikor időnként előveszem őket, vagy belelapozok a könyvnyereményekbe, mindig szívmelengető érzés felidézni egy-egy megmérettetést. Ha mégis ki kellene emelnem néhányat, akkor a Nemzeti VERSeny volna az 2017-ből, a Latinovits-díj 2023-ból, illetve természetesen a mostani Radnóti-díj. Utóbbi a legnagyobb elismerés, melyet amatőr versmondó kaphat.

* A munkád mellett, mely teljesen más területet érint, mennyire van lehetőséged versmondással foglalkozni?

— Lehetőség mindig van. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az elmúlt években a munka, doktori képzés, szakképzés hármasában mindig egyszerű volt időt, alkalmat találni a versekre, versmondásra, és természetesen voltak, vannak is olyan időszakok, amikor egy kicsit háttérbe szorul, de aztán mindig visszatalálok hozzá. Arról nem beszélve, hogy időről időre jön egy felkérés, melyre — ha tehetem — nem szoktam és nem is szeretek nemet mondani, mert mindig megtiszteltetés számomra, ha meghívnak valahova. Ilyenkor újra és újra rájövök, hogy mennyire felszabadító versekkel foglalkozni, és hogy a munkám, tudományos tevékenységem mellett mennyire fontos része ez is az identitásomnak.

* Milyen terveid vannak ezen a téren?

— Az első önálló estemet, mely éppen egy Radnóti-est volt, néhány évvel ezelőtt mutattam be. Aztán olyan időszak következett, amikor egy kicsit hanyagoltam a versmondást. Aztán voltak versenyek, rengeteg felkérés, közös műsorok, viszont önálló estre nem volt kapacitásom. Szeretném majd egyrészt újraéleszteni azt a Radnóti-estet, másrészt új műsorokat, összeállításokat készíteni. Van egy-két elképzelésem önálló estekre, de ezek évek óta csak tervek, ezért szeretném a közeljövőben megvalósítani őket.

* Mesélj a legutóbbi versenyről, milyen volt, mivel készültél?

— A Radnóti Miklós Vers- és Prózamondó Versenyt a Radnóti Biennálé keretében kétévente rendezi meg a Magyar Versmondók Egyesülete. A győztesek versenyének is nevezik, mert meghívásos alapon működik, azok vehetnek rajta részt, akik az előző két évben valamely országos vagy Kárpát-medencei versmondó versenyen dobogós helyezést értek el. Három művel kellett nevezni: kötelezően egy Radnóti-verssel, -prózával, -műfordítással vagy a holokausztról szóló magyar verssel, valamint a teljes magyar irodalomból két művel, melyek közül az egyik klasszikus, a másik élő költő alkotása kellett hogy legyen. Végül a szakmai zsűri a kétnapos döntőben a Radnóti-művet és a kortárs verset hallgatta meg mindenkitől. Én Radnótitól a Huszonnyolc év című költeményt, a kortárs irodalomból pedig Terék Anna Szatyor című versét adtam elő. A zsűriben egyébként mind Radnóti-díjas művészek foglaltak helyet: Bakos-Kiss Gábor Jászai Mari-díjas színművész, a Győri Nemzeti Színház igazgatója; Király Erika előadóművész, műsorvezető; Wiegmann Alfréd Csokonai-díjas rendező; Pataki András Jászai Mari-díjas rendező, az Új Színház művészeti igazgatója és Lutter Imre Bánffy-díjas előadóművész, a Magyar Versmondók Egyesületének elnöke. A versenyt két kategóriában tartották meg: ifjúsági (huszonegy év alatt) és felnőtt korcsoportban. A felnőtt kategória győztese a Radnóti-díj birtokosa. Az ifjúsági kategóriában az idén több vajdasági fiatalt díjaztak, illetve a pedagógiai munkájáért Barta Júlia óvó néni is Radnóti-díjat kapott. Ő nagyon kedves a szívemnek, sokat tanultam tőle versekről, életről, mindenről. Büszke vagyok arra, hogy együtt vehettük át ezt az elismerést.

* Hol látod magad a jövőben: Magyarországon vagy esetleg itthon?

— A férjem, a munkám és — mivel az utóbbi csaknem tíz évben itt éltem — már a versmondás is inkább Magyarországra köt. Ettől függetlenül ha elkészül az önálló est, ahogy a legutóbbit, ezt is szívesen bemutatnám otthon, Vajdaságban, mert az ottani embereknek nagyon sokat köszönhetek. A családomon kívül még nagyon sokan vannak, akik a kezdetektől támogattak, követték az utamat és követik még most is.

* Mit ad számodra a versmondás, milyen készségeket fejleszt?

— Számomra a versmondás az önkifejezés egyik eszköze, de egyfajta terápia is (persze nem alábecsülve a valódi terápia szerepét, fontosságát), és természetesen ahhoz is hozzájárul(t), hogy az egyetemen vagy a tudományos munkásságom során ki merek és tudok állni egy előadást megtartani, mások előtt beszélni. Fejleszti a szókincsemet, a képzelőerőmet, magabiztosságot ad, és nem utolsósorban nagyon sok barátot köszönhetek a versmondásnak.