home 2023. február 09., Abigél napja
„Mindig törekedtem helytállni”
Fehér Márta
2020.11.08.
LXXV. évf. 45. szám
„Mindig törekedtem helytállni”

A Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntette ki a magyar kormány Tietze Jenő nyugalmazott, nagybecskereki plébánost március 15-e alkalmából. A járványhelyzet miatt a díjat október 13-án vette át Szabadkán Csallóközi Eszter főkonzultól.

— Az ember természetesen örül a kitüntetésnek, mégis énnekem is úgy kell mondanom, mint a kafarnaumi századosnak: „Uram, nem vagyok méltó” (Mt 5,8). Biztos vannak nálam érdemesebbek. Nehéz az embernek magát megdicsérni vagy megalázni, véleményt alkotni saját magáról — mondta az atya, akivel nagybecskereki szülőházában beszélgethettem. Sokat mesélt gyermekkoráról, a szegénységről. Mindezt azért mondom el, mert a mai fiatalok sajnos nem értik meg, milyen nehéz sors volt, és most meg olyan siránkozva tudják mondani, hogy itt nem lehet megélni, megindulnak a nagyvilágba, nem lehet meggyőzni őket, hogy maradjanak. Régen még a kukoricakenyérnek is örültek, kisgyerekként az atya még megkóstolhatta a csokoládét, de a húgai már nem, a narancsot pedig, ha hozzájutottak, négy-öt darabra vágták, úgy ették azt az egyet mindannyian. 


Fotó: Martinek Imre

— 1938. december 5-én ebben a szobában születtem, ahol most ülünk, a család első gyermekeként. Két húgom sajnos már nem él. Vallásos családban nevelkedtem, ahol elképzelhetetlen volt, hogy ne menjünk el szentmisére. A gyermekkoromat a háború pecsételte meg. Én még itt az utcában német gyerekekkel játszottam, egyformán beszéltem a német és a magyar nyelvet, sőt a családban is voltak német őseim. A felnőttek közül mindenki tudott németül, magyarul, szerbül, sőt volt, aki szlovákul, románul is. Engem az első perctől magyarnak neveltek. A szülőkkel csak magyarul beszéltem, a velünk élő két nagynénémmel — az egyik óvónő, a másik tanítónő volt — csak németül. Nagyon nehéz volt, láttam, ha kisgyerek is voltam, hogy vitték el a németeket a lágerbe, házukba pedig telepeseket költöztettek. Mi is kaptunk két lakót a hátsó házrészbe, miután a nagynénjeim meghaltak. 1945-ben kezdtem az iskolát, itt a sarkon volt az elemi, az úgynevezett Magyar utcai iskola. Emlékszem, elsős voltam, amikor apám, aki kereskedő volt, azt mondta, fiam, ezentúl németül nem beszélünk. Anyám sokszor felsóhajtott, jaj, mit fogunk ma enni? Nincstelenség volt, éppen úgy, mint a ’90-es években, üresen álltak az üzletek. Akkoriban annyival bizonyult könnyebbnek, hogy még lehetett a városban állatokat tartani. Faluról is behoztak élelmiszert, és bútorokra cserélték a szüleim. Anyám nem járt el dolgozni, ám itthon mindent elvállalt, kosztosokat tartottunk, ebédet főzött magányos személyeknek, kézimunkázott, varrt. Apám meg, ha ládákhoz jutott, szétszedte, befestette őket, és gyerekjátékokat készítettünk belőlük, majd eladta. Később én is vállaltam nyári munkát, de csak annyi pénzt kerestem meg, hogy egy sátoranyagból készült felöltőre volt elég.


Tietze Jenő és Csallóközi Eszter

Lassan érlelődött meg benne a papi hivatás gondolata, sokáig még a szüleinek sem mondta el, mi jár a fejében. A nagyérettségi után jelentkezett teológiára, és Zágrábba ment továbbtanulni. Miután eldöntötte, hogy pap lesz, egyenes út vezetett a felszenteléséig — másfél éves kitérővel, hiszen miután befejezte a harmadik szemesztert, be kellett vonulnia kiskatonának, csak utána folytathatta tanulmányait. Az atya sokat mesélt arról, hogy a pozsareváci katonáskodás idején sokszor zaklatta az állambiztonság és a belügy, igyekezve lebeszélni hivatásáról, vagy besúgót nevelni belőle, ám hiába.

— Ez az, amit hivatásnak neveznek. Az embernek van egy belső indítéka, érzése, hogy ezt és így kell tennie. Nem kényszer volt ez, hanem egy örökös belső hang, hívó szó. Így választottam a papi hivatást, azzal a nem titkolt szándékkal is, hogy összetartsam a magyar közösséget, hiszen Vörösmarty Szózatának szavaival élve: „Áldjon vagy verjen sors keze; / Itt élned, halnod kell.” És szeretném kiemelni, hogy ennek mindenkire vonatkoznia kellene, nem csak a papokra.


A lovagkereszt kitüntetés

Tietze Jenő hangsúlyozta, hogy ő maga plébánosként sok kivándorolni készülőt próbált meg lebeszélni arról, hogy itt hagyja a szülőföldet, akárcsak arról, hogy szerb iskolába írassa a magyar gyerekeket.

— Falra hányt borsó volt, soha nem gondoltam, hogy egyszer megérjük, hogy Nagybecskereken ne nyíljon magyar első osztály, mégis bekövetkezett, de hála Istennek, az idén újra lett magyar tagozat. Minden évben egyre kevesebben és kevesebben vagyunk, 1970 volt talán az utolsó esztendő, amikor kiegyenlítődött a születések és az elhalálozások száma, azóta mindig több a temetés, mint a keresztelő, és folyamatosan nő az arány az előbbi javára.

1963. december 8-án szentelték pappá. Két évig Versecen szolgált, majd teljesen váratlanul, ám nagy örömére, Nagybecskerekre helyezték, nyugalmazásáig töltötte be a nagybecskereki plébánosi tisztséget.

— Mindig törekedtem helytállni. Zarándoklatokat szerveztem Rómába már verseci káplánként, majd ezt Nagybecskereken is folytattam, sok zarándokhelyen jártunk. Nagyon szép ifjúsági csoport működött itt, mellyel sok mindent meg lehetett valósítani. 1969-ben megjelent a Képes Biblia, ami nagy dolognak számított, itthon is sokan megvásárolták, Magyarországra pedig 55 000 példányt juttattam el tíz-egynéhány év alatt, onnan vitték tovább magyarok lakta vidékekre a Kárpát-medencében és világszerte. A Kincses Kalendáriumból is küldtem néhány ezer darabot, a Hitéletet szintén terjesztettem, éhezték a magyarországiak a vallási tartalmú kiadványokat a kádári világban. A kitüntetésem segítőim érdeme is, akárcsak azoké, akik a Máltai Szeretetszolgálat keretében végzett tevékenységemet támogatták, hiszen 1992-ben, amikor már elkezdődtek országunkban a szörnyűségek, Kozma Imre atyával együtt megalapítottuk az itteni szeretetszolgálatot, és tizenöt éven át működtettük egészen a nyugdíjaztatásomig. Magyarországról érkeztek az első küldemények, majd Németországból, Franciaországból, Olaszországból, sőt Romániából is az adományok, főként élelem, tisztálkodási szerek, ruhanemű, bútor, tonnaszámra orvosságok, volt nap, hogy 2000-2100 receptre adott ki gyógyszert a patikus, a helybelin kívül bánáti és bácskai vidéki kórházaknak is juttattunk gyógyszert. Élmény volt nézni, amikor Magyarországról egy kamion gipsz érkezett, ahogy az orvosok örömükben ugráltak, mert hiánycikk volt a kórházban.

Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelke pedig kárt szenved? (Mt 16,26) Máté evangéliumából választotta az idézetet még újmisésként, és ma is ez a lelki mottója, azt vallja, hogy ne az anyagiak gyűjtése legyen az ember fő célja.

A díjátadón részt vett Német László SVD nagybecskereki megyés püspök és Pastyik Róbert általános helynök, továbbá Lívia, Bernadett és Hermina nővérek, Miocs József címzetes apát, a szabadkai Paulinum Püspökségi Klasszikus Gimnázium és Szeminárium igazgatója-rektora, Leist József palicsi plébános, valamint a kitüntetett unokaöccse és -húga.

A Nagybecskereki Egyházmegye felvételei

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Képmás rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..