home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Mindig másokhoz igazodva
Perisity Irma
2023.02.10.
LXXVIII. évf. 5. szám
Mindig másokhoz igazodva

A piac bejáratánál szinte naponta jelennek meg újabbnál újabb gyászjelentések. Ragasztószalaggal rögzítve a kerítéshez, békésen sorakoznak egymás mellett. Ismerőst keresve csodálkozva állapítom meg, hogy az elhunytak jelentős része még az ötvenedik életévét sem érte meg. Nehéz idők — mondja Éva, aki maga is elveszítette családja fiatal tagjait.

— Már évek óta viselem a gyászruhát, sokszor az az érzésem, hogy többé le sem vethetem — mondja a középkorú, fáradt asszony. — Már nem is nézem a gyászjelentéseket, mert úgy érzem, a fiatalabbak költöznek a másvilágra. Nem elemzem mások életét, magamról, a saját veszteségemről beszélek. Meg arról, mi mindennel jár, ha az ember a közvetlen környezetéből, családjából veszít el valakit.

Tanyasi származású vagyok, de mindig több, más akartam lenni. Tanulni akartam, szépen beszélni, mindennap tiszta ruhába öltözni, más színű masnit kötni a hosszú, dús copfomba. Anyám gyakran szidott: csak tudnám, kire ütöttél ezzel a nagy úrhatnámságoddal. Hárman voltunk testvérek, én vagyok a legfiatalabb. Az apám kútfúrómester volt, sokat járt vidékre, így anyámnak egyedül kellett megoldania a gazdaság vezetését, a termés értékesítését, a három gyerek nevelését, a szokásos asszonyi munkák elvégzését. Gyakran megtörtént, hogy magával vitt a piacra, mert nem volt, akire rábízhatott volna otthon. Talán ezért lettem beszédes, hamar megtanultam, hogy rendkívül fontos szót érteni másokkal.

Amikor befejeztem a nyolcadik osztályt, a városba akartam menni szakmát tanulni, de a szüleim szerint erre nem volt szükség. Volt három hold szántó, hatalmas veteményeskert — anya szerint akadt munka otthon is. Két évig dolgoztam otthon, megismerkedtem egy környékbeli legénnyel, és tizenkilenc évesen férjhez mentem. Úgy beszéltük meg, hogy a városba költözünk. Így is lett. Először albérlők voltunk, majd telket vettünk, és felépítettük a családi házat, melyben rajtunk meg a két gyerekünkön kívül a férjem szüleinek is jutott hely. Én gyárban kaptam munkát, és nagyon elégedett voltam. Nem voltam különösebben jó viszonyban anyósomékkal, de hálás voltam nekik, mert vigyáztak a gyerekekre, amíg mi dolgoztunk. A férjem nagyon nehezen akart változni, hiába lett gyári munkás, élt városban, a viselkedése, a modora magán viselte a kissé csiszolatlan emberek jellegzetességeit. Engem ez nagyon zavart, de elfogadtam, mert nem volt rossz ember.

Először apám halt meg. Anya egyedül maradt, nem akart egyik gyerekéhez sem menni. Két évvel apám halála után hirtelen elhunyt a kilencéves fiam, ma sem tudom, mi volt a valódi ok. A kórház szerint egy erős megfázás. A hat hét még le sem telt, amikor falyukak ásása közben a bátyámra ráomlott a kiásott föld, és megfulladt. Anyám nem tudta feldolgozni az elvesztését, és néhány hónap múlva a szomszédasszony talált rá reggel. Anyám után — két év különbséggel — elhaltak anyósomék. Akkor már azt mondtam: Istenem, hát nem volt még elég „vendég” a mennyországban a családomból? Csaknem tíz éven át mást sem csináltam, csak temettem. Három évvel ezelőtt kávézás közben a férjem is meghalt. A fiam harmincéves, nem nősült meg, és azt mondja, nem akar egyedül hagyni. Arról nem is beszéltem, hogy időközben tönkrement a gyár, ahol dolgoztam, munkanélküli lettem. Két év múlva kaptam egy csöppnyi nyugdíjat, akkor még megoldható volt, hogy a teljes munkakor ledolgozása nélkül is kapjak valamennyi juttatást. Nem akarom magam a fiam nyakába varrni, hát dolgozom, amit bírok, tudok. Nézze a kezeimet: olyan kérgesek, mint egy férfié, mert fát is hasogatok, szenet hordok, kertet ások, kapálok napszámban.

Hosszú idő után jelentkezett egy régi munkatársam, akinek meghalt a felesége. Amíg dolgoztunk, gyakran jártunk össze kártyázni, bográcsozni. Azt kérdezte, hogyan kell legyőzni a magányt. Így kezdődött. Néha eljött, kimentünk Palicsra vagy a Topolyai-tóhoz horgászni. Bármikor jött, hozott virágot, egy tábla csokit, egyszóval figyelmes volt. Nekem ez gyógyír volt a sebzett lelkemre, növelte az önbizalmamat, élhetőbbé tette a hétköznapokat. De a közeledése zavarta a fiamat. Eleinte csak morgott, egyszer pedig megkérdezte a férfit is, nem gondolja-e, hogy az anyjának nincs szüksége vigasztalásra. Hiszen ott van ő. Megpróbáltam megmagyarázni, hogy ő ezzel a kapcsolattal semmit sem veszít, nekem mindig ő marad a legfontosabb. Egy ideig hallgatott, de múltkor azt mondta: Anya, ha te hatvanévesen akarsz lánykodni, elköltözök, és akkor csinálj, amit akarsz. Még azt sem bánom, ha diszkóba kezdesz járni. Nagyon fájt, amit mondott, de úgy éreztem, anyaként a fiamhoz kell igazodnom. És most ismét egyedül vagyok. Talán másként kellett volna döntenem, de nem akarom elveszíteni a megcsonkított családom utolsó tagját. Mert ő mégiscsak a fiam.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..