— Nagyon sokáig voltam szegény minden értelemben — mondja egy kissé idegen kiejtéssel az asszony. — Anyám bácskai magyar parasztlány volt, apám pedig szlovén, Maribor környékéről került ide nem sokkal a második világháború kitörése után. Úgy tudom, hogy Szlovéniában nem sok rokona maradt. A háború befejezése után egy ideig még kereste őket, de ezzel hamar felhagyott. Így sosem ismerhettük meg a család szlovén ágát. A szüleim 1940-ben ismerkedtek meg, és néhány hónap múlva összeházasodtak. Anyámnak akkor már nem élt az anyja, az apjával és két bátyjával lakott. Azt hiszem, alig várta, hogy önálló életet kezdjen. Én 1942-ben születtem első gyerekként, utánam még két fiú és egy lány jött a világra. Édesapám sosem tanult meg tökéletesen magyarul, édesanyám pedig szlovénül, de mi, gyerekek mindkét nyelven beszéltünk, talán ezért érezhető rajtunk az idegen kiejtés.

Elég szerény körülmények között éltünk, csak az apám dolgozott ugyanis. Egy állami birtokon tartotta karban a mezőgépeket. Anyámnak elég dolga volt a négy gyerekkel. Igaz, engem nagyon korán, alig tízéves koromban kinevezett dadusnak: én pelenkáztam, etettem, altattam a testvéreimet. Időközben számomra is természetessé vált, hogy az én kötelességem gondoskodni róluk. Elismerem, hogy az én agyam volt a „leglassúbb”. Mindig több időre volt szükségem ahhoz, hogy megértsek valamit, mint a többieknek. Apám talán ezért határozott úgy, hogy csak engem nem iskoláztat az elemi befejezése után. A két öcsém egyetemet fejezett be, a húgom pedig közgazdasági középiskolát, és a helyi szövetkezet könyvelője volt — egészen a nyugdíjba vonulásáig.

Engem nem zavart, hogy a faluban mindenki egy kicsit féleszűnek tartott. Nem voltak nagy igényeim, megelégedtem azzal, amit kaptam. Sosem áhítoztam szép ruhák után, a hajamat is inkább lófarokba kötöttem, hogy ne kelljen fodrászhoz mennem. Emlékszem, apámnak volt egy pár bőrpapucsa. Nagyon szerettem járni, pontosabban csoszogni a sarkatlan, két számmal nagyobb férfilábbeliben. Még a testvéreim is úgy néztek rám, mintha egy kicsit valóban ütődött lettem volna. Pedig teljesen épeszű, csak igénytelen és szófogadó voltam. A legfiatalabb öcsémet valósággal imádtam, mindent megtettem neki. Nem jártam szórakozni sem, ezért elfogadtam egy falubeli agglegény házassági ajánlatát. Tudtam, hogy egy kicsit szeret inni, de faluhelyen időnként szinte minden férfi a pohár fenekére néz, ezért ezt nem tartottam nagy hibának. Hozzámentem feleségül. Otthon megszoktam, hogy minden munkából alaposan kivettem a részemet, így a férjemnél is én lettem a melós, ő pedig a gazda.

Rengeteget dolgoztam: gondoztam a gyümölcsöst, jártam a piacra árulni, főztem a pálinkát, szántottam, vetettem. Még akkor is, amikor állapotos maradtam. Már az ötödik hónapban voltam, amikor egy permetezés során átestem egy permetlét tartalmazó hordón, és megsérült a gyermekem. Ezt azonban akkor még nem tudtuk. Csak a születése után derült ki, hogy egész életében kerekes székben marad, mert magzatként gerincsérülést szenvedett. Nagyon szép baba volt, de rengeteget szenvedtem vele. Fizikailag szabályosan fejlődött, és egyre nehezebb volt emelgetni, fürdetni. Idejében megtanult beszélni, ideges, türelmetlen gyerek volt azonban, nem tudott belenyugodni abba, hogy nem tud járni. A férjem engem hibáztatott fia állapota miatt, és lassan úgy megutáltuk egymást, hogy nem is aludtunk egy szobában. Sosem fogom már megtudni, hogy azon az éjszakán öngyilkos lett-e, vagy valóban holtra itta magát. Egyedül maradtam a gyerekkel.

Mindenekelőtt egy jobb életet akartam, külföldi orvosokat a fiamnak, de nem volt rá pénzem. Elkezdtem rendszeresen fogadóirodákba járni, pedig egyáltalán nem értek a labdarúgáshoz. Két év múlva egy jelentős összeget nyertem, és ez megváltoztatta az életemet. A fiamon azonban már nem tudtam segíteni, a külföldi gyógykezelés ellenére tizennégy évesen meghalt. Alig néhány hónappal később a kedvenc öcsém — aki jó hírű szertornász volt — egy gyakorlat közben olyan sérülést szenvedett, hogy tolókocsiba került. Mivel anyám már meghalt, az öcsém ápolását én vállaltam el, és úgy gondoskodtam róla, mint a fiamról — tíz évig. Akkor egy tüdőgyulladás végzett vele. Halála után apám lett beteg, és a testvéreim úgy gondolták, az ápolása éppen nekem való feladat. Hát ezt is vállaltam. Idővel őt is eltemettem. A megmaradt pénzemet egy sikeres magánvállalkozásba fektettem. Sokszor úgy érzem, már senkinek nincs rám szüksége. Mindenem megvan, de senkim sincs. Pedig nekem éltető elemem, hogy mindig mások szolgálatában legyek.