Mint mondta, máshol kapott lehetőségeket, s egy szabadúszó művész oda úszik, ahová hívják. Lehet, hogy éppen egy bálna uszonyába kapaszkodva szeli a tengereket. De hogyan is kerül a képbe egy bálna? Mert nem, ez most nem egy jól hangzó újságírói szóhasználat volt.

* Szóval egy picit eltűntél a szabadkai utcákról. Merre jártál mostanában?

— Legutóbb éppen Békéscsabán. Ott rendeztem ugyanis a Napsugár Bábszínházban a legfrissebb színházi projektumomat, egy ősbemutatót, a Mary és a tengert Nick Cave Murder Ballads című albuma alapján. Az előadás érdekességei közé tartozik, hogy egy zenei album szerint született meg mind a színpadi szöveg, mind a látvány, a koncepció, ami nem szokványos kiindulópont. Nem is tudom, néztem-e ilyesfajta előadást. A másik érdekessége, hogy felnőtt-bábelőadás, ami szintén kuriózum, nemcsak nálunk, ahol a bábozás határozottan gyerekeknek szánt műfaj, de Magyarországon is. Pedig szerintem ez a forma néha sokkal alkalmasabb olyan összetett és transzcendentális gondolatok kifejezésére, érzések átvitelére, mint a drámai színház. Úgy gondolom, hogy a színházaknak bátrabban kellene ehhez a műfajhoz nyúlniuk, vagy a bábszínházaknak kellene egy kicsit felszabadítaniuk a meglehetősen zárkózott hozzáállásukat, és ha nem is mindig, de időről időre kirándulást tenni a felnőtteknek szóló bábelőadások világába. Ennek mind keleten — pl. Japánban —, mind nyugaton van már hagyománya. Nem volt túl hosszú a próbafolyamat, de nagyon izgalmas volt. Elhatároztuk tehát, hogy készítünk egy felnőtt-bábelőadást, ami során eldobhatjuk az agyunkat, így született meg egyórányi őrület különféle technikákkal, élő játékkal, vérrel. (Nevet.)

* És az a bizonyos bálna?

— A bálna Mary előtt úszott be hozzám, és úsztunk tovább Nagybecskerekre. A Moby Dick történet alapján rendeztem szintén egy bábelőadást, mely szintén ősbemutató volt, hiszen egészen új köntöst és új címet kapott. A Fehér bálna éneke egy költői tengerész-előadás lett. Nagy csapattal dolgoztam, tizenegy színész van a darabban, és harminc báb. Volt mit csinálni, és elég rövid idő állt rendelkezésre. Ez az előadás nagyobb gyermekeknek, iskolásoknak szól. Mindkettőben én jegyzem a rendezést és a zenét is. A látványterveket és a bábokat pedig a magyarországi Ferenczi Réka készítette. Nagy kihívás volt ez a két próbafolyamat nemcsak nekünk, hanem a dramaturgoknak is.

* És közben doktori tanulmányokat is folytatsz.

— Igen. Tavaly szeptemberben kezdtem el a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem doktori képzését. Olyan témával foglalkozom, amely összeköti a régió színházi tevékenységeit, meghatározó irányzatait. Azt kutatom, milyen irányokba ment, megy el a társadalomtudatos színház, a tágabb értelemben vett politikai színház Magyarországon, a volt jugoszláv tagköztársaságokban, Romániában, szóval a posztszocialista országokban. Ez valójában egy összetett kutatómunka, mely egyrészt elméleti alapon nyugszik, másfelől az elmélet és a praxis egymásra való kölcsönhatását is vizsgálja, bizonyos színházi gyakorlatokat figyelembe véve. Egyfajta folytatása ez a belgrádi tanulmányaim során felvetett kérdéseknek. Ez egy jó döntés volt, mert nagyon jólesik a heti egy alkalom Budapesten, amikor intenzív agytágításon veszek részt. Hasznos és tartalmas előadásokat hallgatunk, a kollégák is izgalmas témákkal foglalkoznak, tehát belekerültem egy élő és pezsgő hangulatba. Persze az egész éjszakás vonatutak Belgrádból vagy Szabadkáról Budapestig elég fárasztóak voltak, de izgalmas figurákkal lehet találkozni az éjjeli járatokon. Például egyszer összefutottam egy Dragan Vende nevű fickóval, egy dokumentumfilm főszereplőjével. Utazott haza Berlinbe. A filmet teljesen véletlenül láttam Belgrádban, a gerillamódszerekkel megnyitott Zvezda moziban. Az alkotás róla szólt, egy félvilági gastarbeiterről, aki a börtönt is megjárta. A vonaton az arany karkötőjéről és a hangjáról ismertem fel, aminek nagyon megörült. Meglepődött, hogy valaki felismeri, aztán reggelig beszélgettünk.

* És a „titkos ember”, azaz a Secret Man együttesed hol bujkál? Mostanában keveset látni koncertezni benneteket. Ezt félretetted a színházi munkáid miatt?

— A titkos ember még titkosabb lett, és egészen más alteregó-projektumokba kezdett bele. A Secret Man és a színházi zeneszerzői munkák mellett elindítottam egy független zenei projektumot Orfan Orxid néven. Ennek keretében az a terv, hogy egy hónapon át mindennap írjak egy rövid dalt, különféle stílusokban, teljesen eltérő hangszereléssel, ahol a közös pont a hangulat és az egyszerű forma lesz. Haikualbum. A Secret Mannel egy ideje nem koncerteztünk, de nem állt meg a munka. Ritkán vagyok a környéken, így ez nehezebben megoldható.

* A közeljövőben hol leszel? Új tervek, munkák?

— Soha nem beszélek előre az elkövetkező projektumaimról. Vannak terveim, és már dolgozom a következő előadásokon.

* Mi volt az eddigi legjobb munkafolyamatod, melyet az elejétől a végéig élveztél?

— Olyan munkafolyamat nem volt — és szerintem nem is létezik —, amely az elejétől a végéig egy virágillatú mező, de például most Nagybecskereken nagyon jó hangulatban telt a próbafolyamat. Az egész színészgárda benne volt. Nem castingoltam előtte, az olvasópróbákon dőlt el, hogy ki melyik karakter lesz. Nem akartam senkit sem kidobni, jó energiája volt együtt a csapatnak. Nagyon jót dolgoztam ezeknek a pozitív energiáknak köszönhetően. Nem találkoztam olyannal, hogy akadályozták volna egymást, meglepően jó volt végig ezzel a nagy csapattal dolgozni.

* Téged mint rendezőt mi inspirál? Milyen témákhoz nyúlsz szívesen?

— Valahogy mindig az olyan történetek izgatnak, amelyek kívülállókról szólnak. Lehet irodalmi alapjuk, de nem ez az, ami megfog bennük. Például a Moby Dick esetében is akkor született meg a döntés, hogy ezt akarom csinálni, amikor elolvastam egy újságcikket egy bálnáról. Ez az egyetlen olyan bálna a föld óceánjaiban, amely más frekvenciát használ, mint a többiek. Egy magányos bálna. Ez a való életből vett történet indította meg a fantáziámat, ezt kötöttem össze Moby Dick történetével és egy izgalmas tengeri világgal, ezáltal pedig egy sokkal személyesebb töltetet kapott. Ez a fajta személyesség mindig érdekelt. Azok a figurák, és ez lehet akár egy bálna is, akik valamilyen formában marginalizált, kivetett, magányos karakterek, akik valami miatt nem tudtak beilleszkedni a társadalomba.

* Te magad is egy kicsit ilyen ember vagy?

— Mindig magunkról beszélünk. De lehet, hogy nem. (Nevet.) Többféle út van a művészetben. Vagy magadról beszélsz, vagy hazudozol, vagy hazudozol, miközben magadról beszélsz. Érzékeny vagyok erre a fajta viszonyrendszerre. Könnyű rámondani a másikra, hogy ő bolond, nem úgy beszél, mint mi, nem úgy viselkedik, nem úgy öltözködik, mint mi, nem illik bele valamibe. Na de a legfontosabb kérdés, hogy mi az a valami, amibe nem illik bele, és azt ki határozza meg. Ezt az oldalt érdekes megvizsgálni. Ki a kivetett, miért az, és milyen a környezet, melyből kivetették? És főleg, hogy érdemes-e ennek a környezetnek a része lenni. Ezek a kérdések már az akadémia óta foglalkoztatnak. És van egy utópisztikus történet is, melyet mindenképpen itthon szeretnék megrendezni, mert kötődik ehhez a közeghez. És van még egy személyes történetem, mely valószínűleg egy megvalósuló következő projektumom lesz.

Aki meghallgatná a fehér bálna énekét, az utazzon el Nagybecskerekre, aki Maryre kíváncsi, az foglaljon jegyet Békéscsabán, én pedig közben ravasz mosollyal konstatálom, hogy a beszélgetés végére Attila mégis beszélt nekem egy icipicit a terveiről, annak ellenére, hogy soha nem szokott. :)

A nyitókép a szerző felvétele